Tőlem, Magamnak

Azt mondod szabadság
mégis bilincsben a kezed,
Galambokat dobsz az égbe,
de az útjuk a földhöz vezet.
Repülni akarsz felfelé
mert szabad vagy akár a madár,
De mindenki csak röhög rajtad,
megvet és megdobál.

Mikor a szobádban üldögélsz,
s kifelé nézel bágyadtan,
A Hold fénye süt reád,
feléd fintorog oly pofátlan.
Neszt hallasz a sarokból,
odafordítod fejed,
A magány kacag rád,
hogy nehogy elfeledd.

Azt ordítod szabadság,
még mielőtt, tudnád mi az,
Rájössz lassan édesem,
hogy ez nagyon nem az.
Későbánat megfordulni,
mert csak a sötétség fogad.

Nyisd ki szíved drágaságom,
és keresd meg a fényt,
a magány, a bú és fájdalom,
söpörd ezeket szét.
Ha ügyes leszel kidobsz
mindent ami csak felesleg,
Megtalálod a melegséget,
a szabadságot, amit kereshetsz.

Ha megvan minden amit mondtam,
és azt mondod szabadság,
Lepihenhet végre szíved,
mert eltűnik a magányos komorság.

- 2012