Csodálatos nyári nap volt az erdő lakói számára. Sütött a nap, meleg volt, a fa lombjai kivédték a hőség szikráit, egyszóval pont jó volt.
A sűrű erdő közepefele volt egy kis tisztás, annak közepén egy tó. Alkalmakkor hattyúk hűsöltek a tetején, majd útra keltek. Mindig, mikor itt járt egy csapat, elmesélték a tó körülött lakók számára érdekes történeteiket, amiket útjuk során tapasztaltak. Később ezeket a történeteket a kisgyerekeknek mesélték és ez így szállt apáról fiára - anyáról lányára. Volt egy történet, amit a legeslegtöbbször mondtak el. Csupán csak legendaként említették meg, mert sohasem tudták pontosan, hogy valóban megtörtént-e. Volt olyan év, mikor több hattyúcsapat is elmesélte ezt a történetet.
Valamikor réges-régen, mikor már olvadt a hó s nyíltak a virágok, egy kiscica üldögélt hajnalok hajnalán a tóparton. Magát nézte a víz tükrében és néha kivillantotta pici kis fogait. Bundája vörös volt s alig lehetett észre venni fehér csíkjait, amit a jól látható fehér bozontos hajkorona koronázta meg. Az erdőben ritka volt, hogy cicát lásson bármelyik állat. Talán ötven évente látogat el ide egy öreg macska, aki már nem lát, nem hal.. valahogy kitéved a közeli faluból, s eljön ide békésen eltávozni. Ezért furcsa ennyire fiatal és eléggé más kinézetű cicát itt látni.
A tó körül két család lakott csak. A mókusé és a sünié. Reggel nagy meglepetés várta őket. Tappancs lépet ki eloször a kuckójukból s alig hitt a szemének. Messziről egy megtépett mókusnak látta az aprócska cicát, de miután megmosakodott, látta mivel áll szemben. Oda menni nem mert hozzá, inkább távolról figyelte. Tama a felesége is csatlakozott a leskelődésben, de anyai szeretete arra ösztönözte, hogy oda kellene menni, hisz olyan ártatlan s vékony volt szegény. Nem tartott sokáig a megfigyelés, Tama oda ment, s leült a cica mellé.
- Szia cica! Mi a neved?- mondta kedvesen. A cica zavarában - vagy félelmében - beleugrott a mellette lévő bokorba. Csak a fején érdekesen felálló szorkorona, fülei és a szeme látszódott ki. Tama picit meghökkent a cica szemét látva. Ilyen szempárral még életében nem találkozott, a színét pontosan nem tudta megmondani. - Ne félj tőlem, nem bántalak!- folytatta. Ezt hallatán a cica minden erejét összeszedve, kipattant a bokorból.
-MMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMMÁÁÁÁÁÁUUUUUÁÁÁÁÁÁOOOOOWW.-ordított rá a végtelen mókusra, akiből ez a kis felindulás egy hatalmas nagy nevetőgörcsöt váltott ki. A cicát a csalódottság járta át, - újra - arckifejezésébol is ez tükröződött.
- Bámulatos!- mondta megkomolyodva Tama.
- Köszönöm.- aztán újra magát fürkészte a tóban.
- Hogy hívnak?
- Bozontos…- Tama értette már miért.
Majd órákon át beszélgettek. Később kiderült minden. Bozontos elszökött egy nagyon-nagyon messze lévő faluból. A barátai kiközösítették, mert ő azt állította, hogy olyan, mint egy oroszlán; bátorsága, gyorsasága.. Szülei halála tett pontot a mondat végére, mikor meghaltak. A cica akármennyire is próbált, nem tudott segíteni nekik.
Teltek a hetek, hónapok, évek, Bozont egyre jobban kezdett beilleszkedni, itt igazán jól érezte magát. Sokszor volt olyan hét, mikor nem volt ott a cica. Senki sem tudta, hova, kivel és miért ment. Miután visszajött nem beszélt útjáról, de látszott rajta, hogy sokkal erősebb, mint melőtt elment.
Az erdőbe érkezése után 3 évvel úgy döntött, visszamegy a városba és megmutatja, hogy igen is igaza van. Elbúcsúzott erdei barátaitól, de megígérte, hogy még visszatér hozzájuk.
Esett a hó.. esett? SZAKADT! Lábnyomai látszódtak a frissen esett hóban. Kinézete teljesen olyan volt, mint 3 éve, csak termete lett nagyobb. Mikor meglátta a város fényeit, egy pillanatra meghökkenve állt meg. Leült s bizonytalanodva nézett körül. Erőt merítve tovább indult s virradatra megis érkezett a faluba. Járta az utcákat, hátha ismerős arcot lát, de senki sem volt kint. Később egy idős macskát vett észre az út közepén heverve, nem mozdult. Attól tartott talán megfagyott, ezért sietett felé. Valami vakítófénnyel találta szembe magát, ami nagyon nagy zajt adott ki. Minden bátorságát összeszedve szaladt a mozdulatlan cicához, mert ha nem viszi el onnan, az a valami eltapossa azt az ártatlan lelket. Rohant, s fogával megragadva a macskát, s út szélére hajította. Előre pillantott és a fény még közelebb volt és elütötte Bozontot. Egy nagyon nagy csattanás visszhangzott a falú utcáiban. Az út szélén heverő macska végig nézte megmentője pusztulását. Feltápászkodott, s tiszteletére hóba nyomta fejét. A környék macskái siettek a baleset színhelyére. A kocsi - ami elütötte Bozontot - állt, s vezetője rögtön kipattant belőle, s a macskát kereste autója alatt; sehol nem volt. A macskasereg is fülelt mi történik, de ők sem értettek semmit. Az ember visszaszállt a kocsiba és tovább hajtott.
Sántikáló cica bicegett oda a macskatömegbe. Messziről már látták kivel van dolguk; rikító kék szem és a bozontos hajkorona jellemző ismertetoje volt a rég eltűnt ”oroszlánkirálynak”. Kidülledt szemmel figyelték Bozontot, kinek a mancsán lévő seben kívul semmi baja sem volt.
- Én megmondtam!- mondta, s elindult haza; az erdőbe.
A faluban a bátor oroszlánként ismerték pt, aki leküzdte minden gátlását, hisz mindenki tudta, a szüleivel is egy autó végzett, de ő nem tudott nekik segíteni. Bebizonyította igazát, a hitetlenkedőknek. Egy végtelen pici cica is lehet nagy bátor oroszlán.
- 2011, kérésre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése