A segítség

***

                Az ágyban feküdtünk, a szoba csöndes volt. Csak a szuszogásunkat lehetett hallani. Tudtam, hogy az ő gondolatai is száguldanak az üres térben. Égett még egy gyertya, de nem is bántam, mert két dolog amitől rettenetesen féltem, az egyik a sötétség volt. Egy ideje nem aludtam jól és ki nem állhattam a sötétséget. Valahányszor megpróbáltam elaludni; felébredtem.
                Most először vagyok az ő karjaiban, így. Ami azt illeti, még senki se fonta körém a karját e módon: akár egy pajzs vagy egy takaró, ami megvéd attól, ami akkor jön mikor lecsukom a szemem. Megkönnyebbülten éreztem magam, hogy nem kell egyedül végig mennem ugyanazon, amin már egy jó ideje megyek.. Most itt volt ő, aki megvédhetett.
                Gyengéden megszorított, majd egy puszit nyomott a hajamra, mert háttal feküdtem neki. Édesen simogató hangján csak ennyit kérdezett: Készen állsz? Bólogatni kezdtem s megfordultam, mert nem akartam a tátongó sötétséget nézni. Ő elfújta a gyertyát,én éreztem ahogy megremeg a testem. Újabb puszit nyomott, de most a homlokomra. A fejemet a mellkasára tettem. Abban a pillanatban már hallottam testének lüktető motorját,ez valamelyest megnyugtatott, olyannyira, hogy bemertem csukni a szemem.
                Persze az álmaim most sem maradtak el. Süvítő pengék kergettek engem egy olyan erdőben, amiből nem volt kiút. Talán ha láttam volna valamit tudtam volna, hogy merre menjek, de olyannyira sötét volt, hogy csak azért tudtam, hogy ez egy erdő, mert hallottam az éjjeli állatok kórusát. No meg azt a bizonyos erdei illatot, ami megcsapta az orromat.. Talán ha nem kergetett volna semmi, még élveztem is volna ezt a környezetet. Már vagy egy órája futottam, mikor a távolban megpillantottam egy fénysugarat. Minden erőmet összeszedve neki iramodtam, hogy minél előbb odaérjek. Mikor már a fénynél voltam, rájöttem hogy ez idáig egy barlangban futottam, aminek végre a bejáratához értem. Amint kimáztam a pengék nem követtek már. Egy öreg fatönkön egy férfi ült akinek nem láttam az arcát, ami talán jobb is. Félelmetes horkantás dördült fel torkából, miközben felém fordult. A szívem vadul vert s nem tudtam merre menjek. Csapdában éreztem magam. A csontjaim remegtek a félelemtől, Ő pedig csak közeledett. Ordítani akartam, de egy hang sem hagyta el a számat..
                Ordítva ültem fel az ágyon. Még mindig remegtem, de már nem az álmomban. Ő is felkelt s felült mellém. Karjába zárt és hagyta, hogy sírjak. Végig tapogattam azt a helyet, ahol feküdtem. Tiszta víz volt. Ki gondolta volna. Visszadőltünk mindketten. Újra a mellkasán feküdtem, de nem mertem lecsukni a szemem. Sajnos nem hallhattam most az ő szívének kopácsolását, mert az enyém hangosabb volt.
- Nyugodj meg. Próbálj meg elaludni, vigyázok rád!- suttogta, én bólintottam. Gyengéden a hátamat kezdte el simogatni s talán kicsit ringatott is, ami végül elérte azt, hogy ne remegjek. Meglepetésemre, azon az imádnivaló mackó hangján valamit dúdolt is. Biztos vagyok benne, hogy nincs ilyen dal, mégis talán ez volt a legszebb amit valaha hallottam. A ringatás, simogatás és a zene amit dúdolt olyan harmóniában táncolt a levegőben, hogy sikerült elaludnom.
                Kinyitottam a szemem. Mikor oldalra pillantottam, láttam az összekócolt kaját, ami mosolyra csalta az arcomat. Kikószálódtam az ágyból, felkaptam egy köntös és az ablakhoz ültem. Már hajnalodott és ezt semmiért sem akartam kihagyni. Talán öt percbe se telt bele, amikor ő is csatlakozott hozzám. Arrébb söpörte a hajamat s gyengéden megcsókolta a nyakam. Mosolyogtam és beletúrtam abba az összekócolt barna hajába. Egy pokrócot tett a hátamra s az ölébe ültetett. Együtt néztük, ahogy a nap kimászik a hegy mögül teret adva sugarainak. Ez a legcsodálatosabb természeti jelenség, szerintem. Nekem ez volt a kedvencem. A két kedvenc dolgom a világon. Nézni a napfelkeltét és ő.
                Amint az arcunkat melegítették a sugarak, mindketten felmosolyogtunk. Felé fordultam és megcsókoltam.
- Ez a kedvenc részem- mondtam, miközben a haját simogattam.
- És mért?- mosolyra húzta száját.
- Mert ez mindig elűzi a rémálmaimat.

***

                Éppen öltöztünk és hallgattam a beszámolóját az éjszakáról. Nem vagyok könnyű esett, erre már rájöttem. Sokat rúgtam, kapálóztam és még a felriadásom előtt is üvöltöttem. Szegény. Azt mondta, hogy fáj a feje, amit teljesen megértek, aztán rögtön hozzá tette, hogy megéri. Ekkor rámosolyogtam ő közeledett felém. Éreztem, hogy a szívem majd’ kiszakad a helyéről. Elképesztő, hogy még most is hogyan tudom szeretni őt. Hatalmas puszit nyomott a homlokomra. Megragadta az arcomat és az orra hegyét az enyémhez piszézte, aztán megcsókolt.
- Szeretlek!- miután elhagyta ez a szó a számat, csak annyit éreztem, hogy belül valami nincs rendben. Mintha a fogaskerekeim berozsdásodtak volna. Nehezen vettem a levegőt és borzalmasan szédültem. A karjába kapaszkodtam,-  de szó szerint, úgy éreztem ha elengedem, az életemnek is vége - nehogy elessek. Valami köhögés-szerű hang jött ki a torkomon, könnyes szemekkel az ő rémült barna szemeibe néztem, aztán minden elsötétült. Újra sötét van és nincs itt ő, hogy megvédjen.
                Egy kórházi ágyon ébredtem fel, egy teljesen üres szobában. Kiszálltam az ágyból s a folyosóra szaladtam. Egy nővér suhant el mellett, én azonnal utána fordultam s szólítottam. De nem felelt, ahogy senki más sem. Akárkihez futottam oda, észre se vett. Visszakullogtam a „kórtermembe”, s mikor benyitottam, nem tudtam hinni a szememnek. Ott feküdtem az ágyon, számomra ismeretlen gépekre kötve. Ordítottam. Nem akartam elhinni azt amit látok. A sarokban találtam menedéket, miközben a lábamat szorongatva azon pörgött az agyam, hogy lehet hogy ez is egy rémálom. Talán nem sokára felébredek és minden rendben lesz. Természetesen nem így lett.
                Nem sokkal később a szüleim is megérkeztek. Hoztak nekem virágot, lufit s mindenféle üdvözlő lapot a barátaimtól. Anya az ágy mellett ült egy fehér kórházi székben és a kezemet szorongatta. Apa az orvossal konzultált. Mint kiderült, nemrégiben leállt a szívem, de miután kiértek a mentők és újraélesztettek, aztán már nem bírtak felébreszteni; kómába estem.  A kezeimet a fülemre tapasztottam és csóválni kezdtem a fejem. Egyszerűen nem hittem el. Egy darabig a karomat is csipkedtem, de ezután se ébredtem fel. Odasétáltam anyához és megöleltem őt.
                Újra üres volt a szoba, én az utcákat néztem az ablakból. Talán már elmúlhatott a névnapom. A napból ítélve – mármint amennyire világított – május vége fele járhatott. Én nem éreztem a sugarainak a melegét, viszont láttam a lenge öltözetben szaladgáló embereket. Mit meg nem tennék azért, hogy én is lent lehessek..- gondoltam.
                Még ugyanezen a napon valaki benyitott a szobámba. Gondoltam talán a szüleim visszajöttek valamimért, vagy az orvos hívta fel őket, mert valami történt. Arra se méltattam a látogatót, hogy odaforduljak megnézzem ki az, mert a kinti emberek sokkal érdekesebbek voltak számomra. Ők szabadok lehettek. Széknyikorgás zavarta meg az üvöltő csenget, aztán egy ismerős hang.
- Sajnálom, hogy nem jöttem eddig…- mondta s hallottam a hangján, hogy fájnak a szavak neki. A hangja érzéseket indított el bennem, ami nem hiszem hogy lehetséges, mégis éreztem, hogy érzek valamit. Odakaptam a fejem. Ő volt az. Lenge öltözetet kapott magára, de mégis oly’ elegáns volt, hogy alig bírtam betelni a látvánnyal. - .. nem bírtam felfogni, hogy ez történt veled. Hiányzol. Hiányzik a szemed, a hangod…- mondta a kezemet szorongatva s azon a homlokát pihentette. Odasétáltam hozzá és leültem az ágyra. A fejét kezdtem el simogatni, mire ő fölkapta azt, végül megrázta és újra a kezére támaszkodott. Te is hiányzol- mondtam, de pontosan tudtam, hogy ő nem hallhatja ezt.
- Ugye nem hagysz itt bennünket? Ugye nem?- az arcom felé fordította fejét – mármint a fekvő arcomhoz.. – s a könnyeivel küszködött. – Egyszerűen nem teheted meg! Emlékszel? Emlékszel mit mondtam neked, mikor.. – belecsuklott a hangja- .. azon a tavaszi napon, amikor először beszéltünk?- Ó hogy is felejthetném el azt a napot. Mert azon a napon boldog voltam.

***

                Csendes májusi nap volt, a fákat kellemes szellő rázta s simogatta a mi bőrünket. Rajzóránk volt és a tanárnő kitalálta, hogy milyen jó hogy ilyen jó időnk van, tehát ki is mehetünk rajzolni. Leültünk a fűben és azt rajzolhattunk amit akartunk. Őszintén szólva, nem volt kedvem rajzolni. Csak zenét hallgatni és figyelni a természetet. Nem voltam boldog. Az osztály egyből kis csoportokra vált, ki gondolta volna. A legtávolabb voltam tőle, amit nem is bántam, mert el akartam felejteni a butaságaimat és ezt csak úgy tudtam, hogy ha a legtávolabb ülök tőle.
                Valamit firkálgattam a papíromra, amit a semmivel tennék egyenlővé. A többiek vígan kacarásztak, mindenféle dolgokról csicseregtek. Ebben nem akartam részt venni, mert csak elrontottam volna a hangulatukat, viszont nézni szívesen néztem, ahogy nevettek. Körbe néztem az egész osztályon. Mindenki elvolt valakivel, csak én nem.. és Ő. Amint láttam, most neki sincs kedve rajzolni. Inkább kizárta a világot a fülese segítségével és ő is az eget leste. Szerettem mikor elbambul, vagy ha olyan helyzetben van, hogy nem láthat engem, mert ilyenkor én bátran figyelhetem őt.
                Hirtelen felém fordult s a szemeimbe nézett. Teljesen megdermedtem, aztán amilyen gyorsan csak tudtam elkaptam a fejem. Melegem volt. Éreztem, ahogy pirosodik az arcom és semmiképp se akartam visszapillantani, mert éreztem hogy még mindig engem figyel. Drága barátnőm észrevette rajtam, hogy valami történt. Tudta is, hogy merre kapja fejét, aztán nevetni kezdett. Pillanatokkal később már nem is ült mellettem. Kerestem a tekintetemmel, végül azon a helyen találtam meg, ahova nem mertem nézni. Sóhajtottam egy nagyot és számot váltottam, szétterülve a füvön becsuktam a szemem.
- Hé!- mondta nevetve valaki, miközben kikapta a fülemből a fülhallgatót. -  Van számomra valamid!- mondta vigyorogva. Nem is hagyta, hogy válaszoljak, mert a kezembe nyomott egy cetlit. Amint az állt: én is kedvellek!
                A szívem vadul vert, a boldogság körbejárta a testemet. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, egyszerűen ordítani akartam. Ledobtam mindent a kezemből és felálltam. Ránéztem, hogy tudassam vele, ideért az üzenete, mire ő is felpattant. A fejemet ráztam mosolyogva s szaladni kezdtem. Az ő szája is görbült, egyet s sétálni kezdett felém. Ekkor a nyakába vetettem magam. Ahogy az én testem az övéhez simult, olyan érzés volt, mint mikor a lakat összekattan. Éreztem ahogy az ő szíve is lüktet. A nyakamba szuszogott s amennyire csak tudott szorított; szorított magához.
                Az egész osztály tapsolni és fütyülni kezdett. Többen azt kiáltozták, hogy „végre”. Mint kiderült, mindkettőnk érezte azt amit a másik, csak valahogy egyikünk se merte megmondani. Mindenki tudta, hogy szeretjük a másikat, csak mi magunk nem.
                Megbeszéltünk, hogy suli után találkoztunk náluk.


Azt sose gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok vele szemben ülni mármint, hogy újra. Mennyiszer, de mennyiszer ültem így és daráltam az aznapi marhaságaimat, de ő mindig végig hallgatott és akárhány selejtes viccet is mondtam, ő mindig nevetett rajtuk. Ettől mindig azt éreztem, hogy csodál engem, hogy örül annak, hogy egy ilyen lány mellett lehet. A tündér sztorim – vagy ha köze sincs hozzá – tragikusan véget ért valamikor régen. Nem voltam aztán boldog  talán soha és ahogy láttam ő sem. Igen, láttam őt majdnem mindennap, de akárhányszor nevetett fel, akármilyen jóízűen is adta elő a poénjait a szemeiben ott csillogott egy szó. Egy szó, amit csak én láthattam és senki más, mert tudtam mit érez, tudtam mi futott végig akkor az agyában, mikor felkelt… ugyanezt éreztem én is.
                Újra az ágyában ültem vele szemben. Ugyanaz a helyzet volt, de valahogy egészen más, mert megváltoztunk. Ő is és én is. Talán kicsit magasabb lettem, viszont ő mindenképp nőtt egyet.  Az én hajam visszakapta majdnem eredeti színét, idősebbek is lettünk. Telelettünk olyan emlékekkel, amelyeknek semmi köze a másikhoz. De egy valami mindkettőnkben megváltozott.. a másikról alkotott véleménye és az, hogy hogyan szeretjük a másikat.
                A szemeiben kerestem valamit. Talán a régi dolgokat, de tudtam, hogy akármeddig nézem, azokat úgyse találom meg. Talán abban reménykedtem, hogy elmesél mindent, hogy mi volt vele ez idáig vagy kérdez valamit, de nem. Ő ekkor valami egészen más dolgot tett, olyat, amire sose gondoltam volna.
- Fájt?- kérdezte komolyan, mire én felhúztam a szemöldökömet.
- Mi?- valami ilyesmi hagyta el a számat, nyilván csak azért értette mit mondtam, mert vele szemben ültem és letudta olvasni a számról. Hirtelen megragadta a bal kezemet, persze nem úgy hogy fájjon, csak hogy értsem mire gondol. A fejemet ráztam. Előjött minden. Minden amit akkor éreztem mikor csináltam. Könnycseppek folytak az arcomon, mert szégyelltem ezt az egészet.
- Megnézhetem?- a kérdése szíven ütött, de véletlenül sem hangzott felvágósan. Mint aki csak azért akarná látni, hogy önmagában elmondjon egy dicsőítő monológot, hogy volt egyszer egy lány, aki miatta ezt csinálta…
- Már nem látszik..- belecsuklott a hangom. A könnyeim ugyanúgy szöktek lefele.
- Nem baj- mondta, mire én odafordítottam a kezemet.
- Sajnálom…- mást úgyse nagyon mondhattam volna, de mindenképp tudatni akartam vele, hogy ami volt elmúlt és hogy soha nem lennék képes újra megcsinálni. Féltem, hogy szánalmat vagy ami még rosszabb, sajnálatot érez irántam.
Miközben felhúzta a pulóverem ujját és meglátta azt ami maradt belőle, a szemeit figyeltem. Hátha kitudok olvasni belőle valamit. Meg se rebbent. Mintha több ezer ilyet látott volna. Aztán mosolyra fordult a szája,amit nem tudtam mire vélni. Talán most mondja azt a monológot?- gondoltam.
De nem. Ekkor a szájához emelte a karomat és megcsókolta. Hosszasan. Ha a halvány hegeket a karomon nem, de a szívemben éktelenkedő sebet sikerült meggyógyítania. Ezzel a puszival.
- Én sajnálom!- folytatta aztán. Visszahúzta a pulóverem ujját és a szemembe nézett. Láttam valamit benne, ó igen. Viszont ilyet ezelőtt soha nem pillantottam meg még a szemében. Őszinteség vagy tisztelet. Nem tudom pontosan, de a legfontosabb, hogy tudtam, hogy szeret engem. Újra rám mosolygott, majd megragadta az arcom és az övéhez húzta.
- Soha többet nem engedlek el.. úgy biztosan nem, ahogy múltkor!- percekig ez visszhangzott a fejemben. Tökéletes ígéret. Tudtam, hogy nem leszünk együtt örökké, így ez volt a legtökéletesebb mondat ebben a pillanatban. Bólintottam, ő pedig magához húzott. Megcsókolt. Végre. Amit már oly rég vártam.
                Ebben a csókban végre összeforrtunk újra, s az ő szeméből és az én szívemből végre eltűnt, amit csak a másik láthatott. Ami egy szó volt. Segítség.

                Végül befejezte a történetet s újra és újra azt a mondatot hajtogatta. „Soha többet nem engedlek el.. úgy biztosan nem, ahogy múltkor!”
- Múltkor is hagytalak elmenni. Most nem fogom hagyni, hogy itt hagyj!- hangja után már csak csönd maradt. Én nem tudtam válaszolni, legalábbis úgy nem, hogy ő is halhassa. Ekkor a műszerek elkezdtek sípolni, én egy erős fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami a földre kényszerített. Fehérköpenyes orvosok szaladtak be a szobába és pár nővér, hogy kitessékelje a fiút mellőlem. Vadul ellenkezett, ordított és sírt egyszerre, mert nem akart itt hagyni. Mikor végre sikerült kint leültetniük egy padra, magára hagyták. Én is elhagytam a szobát, mert nem bírtam végignézni a saját halálomat. Kint leültem mellé és magamhoz öleltem. Biztos érzett valami furát, biztos vagyok benne, hogy érzett, mert akkor már nem sírt annyira.
- Akkor sem mehetsz el..- ökölbe szorított kézzel motyogta. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó s egy orvos lépett ki rajta.

***

A férfi megköszörülte torkát, majd így szólt:
- Értesítettük a lányka szüleit, te pedig bemehetsz hozzá- mondta mosolyogva. – Szerencsére sikerült stab..- mondta, mire a műszerek újra visítozni kezdtek. Láttam a arcán, hogy egy pillanatban felderül, de aztán rettegés csillogott a szemeiben. Már majdnem hozzáértem az arcához, mikor eltűntem mellőle. Mint valami porszívó, valami elhúzott a sötétbe.
                Ordítozni kezdtem, ahogy a torkomból kifért, de egy darabig nem történt semmi. Nem tudtam megmozdítani a karomat, végül egy hang sem hagyta el a torkomat. Lassan, nagyon lassan kinyitottam a szemem és a korházi ágyban feküdtem. Éreztem, hogy ez már nem azaz állapot, amiben eddig voltam. Orvosok és nővérek vettek körül, mindegyikük figyelte a reakcióimat. Miután kinyílt a szemem, hallottam a megkönnyebbült sóhajokat. Valaki arcára mosoly is ült.
                Pillanatokkal később berohant ő s kerek szemekkel figyelt engem, ahogy érthetetlenül bámulok rá. Nem hittem el, hogy újra láthatom őt és hogy itt van.. aztán elfordult. Nem értettem, hogy mért, úgyhogy megköszörültem a torkom és a nevén szólítottam. Lassabban reagált, később kapta oda a fejét és láttam a könnyes szemét. Hatalmasat sóhajtottam és intettem neki, hogy jöjjön oda. Halvány mosolyt került az arcára és odasétált majd megfogta a kezem. Percekig néztük egymást szemét szótlanul, mikor valamit mondani akartam neki, talán azt hogy mennyire megijedtem mikor ez történt és féltem, hogy soha nem látom őt többé. Valami nem stimmelt. Egy hang sem hagyta el a számat, ehelyett halvány fekete foltokat láttam, amik kezdett erősebb és erősebb lenni. Valaki a nevemen szólongatott.

                A fűben feküdtem szétterülve feküdtem, de már nem szólt a zene a fülemben. Valaki a vállamat rázta és újra a nevemen szólított.
- Hé! Itt vagy? Ébredj fel!- mondta a barátnőm kerek szemekkel nézve rám. – Vége az órának- és mikor ezt kimondta, megállt bennem minden. Nem értettem mi történik. Amint felültem, már kezdett foszladozni a homály a fejemben. Mindenki az osztályban pakolta a cuccát, készült arra, hogy hazainduljon. Tudtam merre kapjam először a fejem, mintha valami reflex lenne.. Ott ült, vagyis már félig felállt és szedte össze a dolgait. Nem nézett rám. A szívem összeszorult, s a barátnőmre néztem.
- Milyen nap van?- hatalmas vigyor kerekedett a fejére, amit később egy kacagás követett.
- Imádom, mikor színészkedsz.
- Most komolyan, milyen nap van? Hanyadika?- már sejtettem a válaszát, amitől rettenetesen féltem.
- Hát, szerda van. Május.. május 27- közölte komolyan, mire minden haragom felszínre próbált törni, de próbáltam visszafogni, amit ő is észrevett s kérdezgetett, hogy mi a bajom.
                Elaludtam. Elaludtam rajzórán, miután nem volt kedvem rajzolni, miután összetalálkozott a tekintetünk és ő oda nem ment volna hozzá.. És ebben, ebben a szűk félórában aludtam egy nagyot s álmodtam valamit, amire azt hittem, hogy megtörténik. Tényleg oda ment hozzá, beszélgetett vele, viszont nem küldött semmi féle cetlit.
                Haza fele sétáltam s nem tudtam eldönteni, hogy szomorú vagyok e miatt vagy ugyanúgy érzem magam ahogy eddig. A meleg szél fújta a hajam, de akármennyire is volt jó idő ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá újra, mintha csak erőt akartam volna gyűjteni, hogy kibírjam ezt a napot vagy hogy kibírjam azt, hogy minden amit álmodtam az nem igaz. Érezte, hogy figyelem, mert azonnal odakapta fejét és mélyen a szemembe nézett. Nem kapta el se ő a fejét se én, ez a pillanatokra emlékeztetett, mielőtt felébredtem volna az álmomban. Végtelenül szomorú lettem és éreztem, hogy semmi értelme már semminek. Elvesztettem minden reményt.
                Miután már csak egyedül kullogtam haza, nem volt kedvem sétálni se. Leülhettem volna talán az út szélére vagy a fűbe és ott maradni.. Nem az volt a bajom, hogy ilyen a helyzetem, hanem hogy álmodtam valamit, amit igaznak hittem és ez kivert minden biztosítékot. Meleg volt és lehet, hogy emiatt, lehet más, de nagyon elkezdtem szédülni. Rögtön valamiért nyúltam, amibe belekapaszkodhatok, mert éreztem hogy hamarosan összeesem. Kis botorkálás után elkaptam egy fehér kerítést és szorítottam, mintha csak az életben kapaszkodtam volna, újra. Akármerre néztem, újra sötét foltok takarták a kilátásomat, egészen addig míg össze nem estem.

                Fázom. Kinyitom a szemem s észreveszem, hogy egy kádban ülök, aminek már jéghideg a vize, de valószínűleg meleg volt ez valamikor. Körbe pillantok, de ez a fürdőszoba nem ismerős. Mindent próbálok erősen megfigyelni, de percnek telnek bele, míg felismerem, hogy itt már voltam valamikor. Észreveszek egy fura dolgot. A víz, amiben most ásztatom magam, enyhén  rózsaszín színű. Nem tudom mire vélni a dolgot. Újra körbe nézek s ekkor megpillantom a legaggasztóbb dolgot mindközül. Összetört tükör hever egy vérpocsolyában s mint valami emlék szerű hatás, erős fájdalom nyilall a karomba.
                Valaki határozott s hangos léptekkel közeledik és a nevemen szólít. A fejem kótyagos és érzem, hogy valószínűleg megőrültem.

***

                Még mindig a nevemet ordibálja, hallom, hogy már nincs olyan messze. A szívem vadul ver, félek attól ami közeledik, talán bántani akar, talán elvisz egy új álomba. Lehet ez is az s sírni kezdek, üvöltök, ahogy a torkomon kifér; elakarok innen menni. Ekkor beront az ajtón Ő. Ő, aki nemrégiben még csak egy idegen volt nekem, hisz csak álmodtam az egészet. A döbbenettől szólalni sem bír, látom az arcán, hogy megrémül a tükör látványától majd rám pillant. A szemembe néz, a szájával szavakat formál, de egy hang sem jön ki belőle. A szemei. Azok az imádni való szemei engem figyelnek. Mit keres itt?
- Ó te jó ég- hangzik végül el az a mondat, ami eddig nem akart kitörni belőle. Átugrik az összetört tükrön és odasiet hozzám. Újabb sokk éri, mikor meglátja azt a vizet amiben ülök. Már nem rózsaszín, inkább kicsit sötétebb. Belenyúl a vízbe és kirántja a dugót. Hallom, hogy liheg, ez nagyon valós számomra, kezdem meggyőzni magam, hogy talán most mégsem álmodom. Mikor megragadja a kezem, akkor ébredek rá, hogy tényleg nem álom. A fájdalom, amit eddig nem éreztem, erősen belenyilall az alkaromba. – Ó te jó ég- mintha ez vízhangozna már öt perce. Erősen megragadja a fejemet és az Ő fejéhez húzza. A szememet fürkészi, próbál belém látni, de nem tud megfejteni. Látom rajta, hogy retteg. Retteg ettől a pillanattól és a holnaptól is. – Miért csináltad? Miért?- kérdezi s szólásra nyitom a számat. Sikertelenül. A karomból még mindig folyik a vér, lefele a lefolyón s ezt ő is észre veszi. – Várj meg! Maradj itt és ne menj sehova! Mindjárt jövök!- és eltűnik.
                Újra egyedül vagyok és újra nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok. Talán túl sok vért vesztettem, ezért vagyok ennyire bizonytalan. Mi történt velem? Mért nem tudok eldönteni ilyen egyszerű dolgokat?- gondolom magamba, de válasz helyett csak Ő érkezik vissza egy nagy szeszes üveggel a kezében és rengeteg kötszerrel. Amilyen gyorsan csak tudja Önt egy nagy adagot a karomra. Érzem, ahogy marja a bőrömet és ez végleg meggyőz arról, hogy talán most a jelenben vagyok. Percekkel később, már rá is szorítatja a gézt a karomra és én is jobban érzem magam. De miért vagyok szomorú?
                Kikap a kádból, feltesz a vállára és a szobájába cipel. Ha kezdem felismerni a dolgokat amiket látok, azt hogy hol vagyok az már jó jel. Igaz? Letesz az ágya előtt és leveszi a ruhámat. Gyorsan felkapja a törölközőjét és beterít vele. Én meg ott csak állok, akár egy kislány és hagyom magam, hogy törődjön velem. Mindenhol szárazra töröl és rám ad egy pólót és egy gatyát. Odahúz az ágyához, belefektet. Én a fejemet kezdem el rázni, de nem ellenkezek, mire mondanék valamit, már rég nyakig betakart. Csak néz rám, de nem mond semmit, ezért érzem, hogy aggódni kezdek, de képtelen vagyok megmagyarázni, hogy miért. A homlokomat simogatja, majd ad rá egy puszit.
- Aludj egy kicsit- feláll és az ajtóhoz megy.
- Maradj itt- teljesen meglepődök, mikor ez kicsúszik a számom, erre ő megtorpan. Megfordult, de nem szólal meg. – Maradj kérlek!- már könyörgök neki és érzem, hogy a szemeimet könnyek öntik el. Félek. Nem is, rettegek. Rettegek, hogy ha egyszer kimegy azon az ajtón és becsukom a szemem, újra elveszítem őt, mint annyiszor eddig. Talán felébredek ebből az állomból és nem lesz nekem itt, mint most. Nem mehet el, nem hagyhat itt. Szükségem van rá. Nem csak most, hanem mindig.
                Látom rajta, hogy teljesen összeszorult a szíve a hangom miatt. Pedig szerintem nem szánni való hangon mondtam. Az ágy másik oldalára megy, leveti minden ruháját csak egy gatya marad rajta és befekszik mellém. Érzem, ahogy a keze hozzá ér a bőrömhöz és ez megnyugtat. Odahúz magához s az arcát a hajamba fúrja. Amint a nyakamhoz nyomja száját, a hideg futkosni kezd az egész testemen. Megfordulok, hogy láthassam a szemeit, mert ez az egyetlen dolog ami segít túlélni ezt a zavaros világot, amibe csöppentem. Látom az aggódást a szemeiben, ami az enyéimet nézi. Vajon ő mennyit olvashat ki az én szememből? Látja a rettegést? Hogy félek, hogy bármikor elveszíthetem újra? Hogy teljesen össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom eldönteni, hogy mi igaz és mi nem?
- Félek- kezdek bele, egy kicsit hezitálok, mert nem tudom, hogyan folytassam – Nem tudom mi történik velem. És félek, hogy ennek soha nem lesz vége…- aggódva pillant rám. Látom, hogy mondani akar valamit, de ehelyett megcsókol. Forró, édes és puha. Ez jut eszembe, mikor az ajkunk össze ér. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy megcsókolt.
- Nézz a szemembe! Nézz bele erősen és amit most fogok mondani, azt soha ne felejtsd el! Vésd erősen az eszedbe. Rendben?- bólintottam.

***

Vett egy mély levegőt és úgy nézett a szemembe, hogy eszembe ne jusson elkapni a tekintetem.
- Szeretlek téged! Mindig is szerettelek és ez soha nem fog elmúlni. Tudom, hogy néha nem tudod mikor élsz és mikor álmodsz, de ezt elmondták nekem, felkészítettek, hogy előfordulhat az e fajta depressziónál, de számomra te egészséges vagy, akinek túl kellett élnie valamit és most próbál erős maradni! Vannak rossz napjaid, de én itt vagyok melletted és mindig itt leszek. Ha jön egy rossz álom, idézd fel ezt a mondatod és tudni fogod, hogy butaság minden amit akkor képzelsz, mert itt vagyok neked- ittam a szavait, azt gondoltam, hogy még folytatni fogja, de megállt. Csak a felét bírtam megérteni annak amit mondott, de nem volt erőm visszakérdezni, mert nem az érdekelt igazán, csak az, hogy szeret engem és mindig itt lesz mellettem. Mindig. – Nézzenek oda, te mosolyogsz!- azonnal felszólalt, miután mosolyra húztam a számat.
- Fürödni akarok- mondtam, bár nem tudom miért. Talán leakartam vetkőzni a mocskos dolgokat, amiket a bőrömön éreztem, de nem volt ott semmi. Ő maga is meglepődött az ötletemen, de bólintott egyet és kiszaladt a fürdőbe, hogy vizet engedjen. Percek múlva vissza is tért, hogy odavezessen engem a fürdőszobába, ahol már várt rám egy kádnyi hab. Levettem a ruhámat és óvatosan beleültem, persze a karomat nem tettem bele, mert már a gondolattól is csípett a seb.
                Éreztem, hogy tisztábbak a gondolataim, ez feltehetőleg a fürdőnek, de leginkább annak köszönhető, aki ott áll az ajtóban és figyel engem ezekben pillanatokban. Amit mondott, az olyan hatással volt rám, mintha végre felszínre találtam volna egy hatalmas tóban. Csak mosolygott és nézte, hogy mennyire tetszik nekem a dolog. Mikor ránéztem intettem neki, hogy jöjjön oda, először azt hitte, hogy csak mondani szeretnék neki valamit, de gyorsan rájött, hogy nem ez a célom. Gyorsan lekapta a ruhát és beült mögém az kádba, a víz kicsit kilöttyent, de egyikünk sem fordított rá sok figyelmet.
                Felhúztam a lábamat és átkaroltam, amit végül ő ölelt át rajtam keresztül. Az érintése extázisként hatott rám, ami a biztonsággal fonta össze magát. Egész este beszélgettünk, olyan dolgok is szóba jöttek, amit soha nem gondoltam volna, hogy valaha beszélni fogok vele erről. Mindent betudtunk pótolni, amit az évek során kihagytunk. Hideg volt a víz, mikor végre kimásztunk belőle és elindultunk a hálószobába. Csodálatos nap volt annak ellenére, amilyennek először mutatkozott. Ez volt az a nap, ami mindig ott lesz a szívemben és soha senki nem fogja tudni kitörölni.

                Az ablaka előtt álló fa ágai kocogtatja meg az ablakot, mire teljesen összerezzenek. Ősz van, a levelek már rég lehulltak a fákról és a legrosszabb, hogy hideg van. A nyár egy szempillantás alatt elment s magával vitte simogató meleg szelét, helyette csak komor időt hagyott. A szoba is hideg volt, azon gondolkoztam, hogy ha kint lennék talán még melegem is lenne…
                Az ágyon ültem s becsuktam a szememet és elképzeltem azt a napot, amikor legutoljára voltam itt. Sajnos akármennyire próbálkoztam nem ment, a fejemben a dolgok túl zavarosak voltak, hogy bármire is emlékezzek. Egy valamit ott visszhangzott a fejemben: Vannak rossz napjaid, de én itt vagyok melletted és mindig itt leszek. Ha jön egy rossz álom, idézd fel ezt a mondatod és tudni fogod, hogy butaság minden amit akkor képzelsz, mert itt vagyok neked. Mindig- suttogom a semmibe.
                Aztán eszembe jut az a nap, mikor kiderül minden. Rólam és róla. Depresszióban szenvedtem, amiből neki sikerült kirángatnia engem. Ezért nem tudtam megkülönböztetni a valóságot a rossz álmoktól. Az ő története ennél bonyolultabb. Sokkal mélyebben volt nálam, ezáltal az állapota is rosszabb volt, a tetőpontja pedig az, hogy sikerült ezt titokban tartania, egészen addig míg egyszer sokáig akart aludni. Úgy éreztem, hogy cserben hagy, mert nem ezt ígérte, de most már tudom, hogy nem volt tudatában annak, amit csinált. Mikor megláttam őt, ahogy feküdt tudatlanul abban a kórházi ágyban, éreztem azt, amit ő érzett akkor, mikor én feküdtem ott. Zsák meg a foltja.
               

                A kezét szorongatva sírtam az ágya mellett, mert tudtam, hogy nincs tovább. Az orvosok megmondták, hogy a túl sok gyógyszer bevétele odáig vezetett, hogy szép lassan elkezdtek leállni a szervei és eljutottunk addig a napig, amikor már csak az utolsó perceit élte. Mosolygott rám, bár nem mondott semmit. Úgy nézett ki, mint akinek semmi baja, annak ellenére, hogy nagyon lefogyott és az arca is picit beesett.  Rossz volt őt így látni, persze az segített a dolgon, hogy képes volt arra, hogy mosolyogjon.

                Felállok az ágyától, mert hallom, hogy valaki szólít engem, tudom, hogy mennem kell. Megigazítom a fekete szoknyámat és veszek egy mély levegőt. Tudom, hogy örültség, de akkor is ki akarok venni a szekrényéből egy pólót, hogy megőrizzem. Majd ha lementem beteszem a kocsiba. Még egyszer körülnézek a szobájában, mert tudom, hogy soha többet nem fogok visszajönni ide, bár remélem lesz még alkalmam. Mielőtt becsuknám az ajtót, csak egyetlen szót suttogok a hideg szobába: Mindig.        

- 2012-2013 

A zene