Egy lélek, két test

- Ki vagy Te?- kérdezem az előttem álló alaktól. Annak ellenére, hogy igen is ismerem, mégis, egy teljesen más embert látok magam előtt. Összezavart tekintettel néz rám, miközben én ezt az egy kérdést ismételgetem. Szemei teli vannak fájdalommal, ami azt illeti, visszafojtott fájdalommal, mert nem hiszem, hogy sírt volna az utóbbi időben. Épp ennek okán ült ki minden az arcára, melyet most már teljesen eltorzítottak az érzései.
- Ki vagy Te?- ezúttal már nem esik jól neki a kérdés, látom rajta. A szemei számomra mindig nyitott könyv volt, amelyből könnyen tudtam olvasni, akárhányszor belepillantottam. Nem volt még egy ember az életemben, akit ennyire ismertem volna, pont a szemei miatt. Ez fordítva is így van, tudom. Most mégis úgy érzem, hogy egy megtört ember áll előttem, akit nem ismerek fel. Nem tudom ki Ő, miért bujkál az a sok minden a szemeiben, mi a története. Egyik szeméből a másikra pillantok, keresem a megoldást, hátha megkapom a választ a kérdésemre, amit újra felteszek. Nagyot sóhajt rá, fogalmam sincs, hogy miért nem válaszol. Nem veszem le a tekintetem róla, s mindeközben magamban próbálok választ találni, valamiért úgy érzem, hogy én pontosan tudom, hogy mi ez.
- Ki..- megakadok. -..ki vagy.. te?- tudom. Mint a villám úgy üt belém egy érzés, mely végül válaszokká változik át. Túl sok minden kerít hatalmába egyszerre, elkezdem kapkodni a levegőt. Nehéz megemészteni ezt az információt, valahogy mégis mindvégig tudtam, hogy ez van. Pusztán azzal nem vagyok tisztában, hogy miért. Mert ami történt, hát... megtörtént, viszont Ő akart elválni, Ő ment el, akkor miért. Miért esett jobban össze, mint én?
- Ki vagy Te?- már reflexszerűen teszem fel a kérdésem, mire ő a számra tapasztja ujjait. Szemei kérően tekintenek felém, tudom, hogy azt akarja, hogy ne tegyem ezt fel többé neki. Túl rideg lennék talán? Vagy csak a kérdésem az? Nem tudom. A csend csakúgy süvít közöttünk, mi pedig a másikat nézzük, kutatjuk az ismerős arcunk titkait.
Az ujjai még mindig a számon vannak, nem veszi el onnan, úgyhogy úgy döntök, hogy ideje levennem a páncélom. Kezéhez kapok, leveszem a számról, de nem engedem el. Egyelőre csak finoman fogom, s figyelem, hogy milyen hatással lesz ez rá.
Tévedtem, be kell, hogy valljam. Eddig nem volt megtörve, csak azt a rengeteg fájdalmat, félelmet és a csalódottságot - melyek mind benne fortyogtak - próbált magában tartani. Mondhatjuk úgy is, hogy álarcokat kapkodott magára, és nem engedett ki semmit. Most viszont nem volt rajta semmi, mert minden látszott rajta, ezért sem ismertem meg. Megtört. Itt előttem. Már szivárognak belőle az érzések, szép lassan. Ha nagyon megengedné, talán össze is esne előttem. Erősen megszorítom a kezét, mire ő nagyot sóhajt, olyan, mintha eddig nem is vett volna levegőt.
Valahogy teljesen érzéketlennek tűnök még mindig mellette, s ez az érzés kegyetlenül kezdi el csavargatni a szívemet és lelkemet. Itt áll Ő előttem megtörve. Ő, akinek a lelkemet is odaadnám azért, hogy ne lássam őt így, hiába van nála a lelkem másik fele. Én mégis kívülről úgy nézek ki, mint akire nincs ez hatással. És ekkor bekapcsol bennem a vészjelző, hangosan visít, figyelmeztet, hogy cselekednem kell. Túlságosan sokat gondolkozok.
Elengedem a kezét és azonnal magamhoz ölelem. Szorítom jó erősen, tudatni akarom minden porcikámmal, hogy vége van. Az orrából csak úgy süvít ki a levegő.. vagy a fájdalom. A feszültség ami benne van, már elhagyja őt. Érzem rajta, hogy mennyi mindent tartott bent, és ennek a gondolata újra összeszorítja a szívemet. Az én könnyeim kezdenek el folyni, akár egy folyó. Egy hang sem hagyja el a számat, némán sírok. Helyette.
Percek telnek el így, teste egészen elernyed és csak ekkor ölel át ő is. Először a fejemet kapja el, elhúzza a nyakától, hogy a szemeimbe nézhessen. Ez mindig fontos volt nekünk. Akárhányszor hagytuk el a másikat, mindig szemkontaktust tartottunk, ha összefújt minket a sors. Talán ekkor egyesültek a lelkeink, mert a miénk egy volt. Most már tudom. Az a sok kérdés, ami évek óta pattogott ide és oda köztünk, mint egy teniszlabda. Az a sok meccs, amit lejátszottunk, végre értelmet nyert. Tudom a válaszokat. És most meggyógyítottam őt.
Nagyon erősen ölelt, elképesztően szorított magához, én se haboztam. Nem hangoztak el szavak köztünk, mégis mindketten értetettünk minden.

Akárhányszor választ el minket az élet, helyzetek vagy a saját hibáink, mi soha nem válunk el igazán. Ez, ami köztünk van, legyünk akár a világ két különböző pontján, soha nem tud elhagyni vagy elmúlni. Soha.
Mert egy lelkünk van, egy és ugyanaz, csak két testben. Ami talán még nincs kész arra, hogy egyesüljön...

- 2015

Inspiráció: egy még & egy cikk

Elvesztett gondolatok

Fojtogat a tehetetlenség, a türelmem a sarokban áll és rázza a fejét. Össze vagyok zavarodva, mert kettős gondolkodás az, ahogy a dolgokra nézek, ahogy erre a dologra nézek, ami megnehezíti a napjaimat. Hol ez, hol az győz meg engem, figyelmen kívül hagyva, hogy mit érzek belül, figyelmen kívül hagyva a logikus, tényszerű dolgokat. Tudom, hogy apróbb lépésekben, a Te lépéseidben kellene gondolkoznom, de nem megy. Türelmetlen és tehetetlen vagyok.

Úgy szeretnék Veled beszélgetni, annyiszor amennyiszer csak tudok. Kifeküdnénk az ég alá és kézen fogva beszélgetnénk az életről, az emberekről, egymásról és egyszerűen mindenről ami épp eszünkbe jutna. Talán össze is vesznénk egy-egy témán, amin épp nem értünk egyet, de egy finom veszekedés után megfognád a buksimat és adnál a homlokomra egy puszit. Mert tudnád, hogy akármennyire is különbözünk, néhány dologban, mégis a legjobbak vagyunk.

Úgy szeretnék utazni Veled, felfedezni valamit. A vonaton ülve, miközben bágyadtan tekintenél kifelé, én néznélek Téged és el lennék képedve, hogy hogy lehetsz ennyire jóképű. Kézen fogva sétálnánk, nem engednénk el, mert annyi ideig mentünk már külön, anélkül, hogy megérinthetnénk a másikat. Nevetnénk mindenen, ez közelebb hozna minket egymáshoz, s mikor egy jól elejtett poénodon percekig nevetnék, Te mosolyogva néznél rám.

Úgy szeretnék Veled játszani. Tudod, mikor játékosan lebirkózzuk a másikat, én ellenkeznék és erőlködnék Veled szemben, egy ideig mosolyogva hagynád is, de aztán kezedbe vennéd a dolgokat. Csak fújtatnék Rád, de Te csak megcsókolnál és szorítanál magadhoz.

Úgy szeretnék Veled telefonon beszélni. Mikor nem bírunk aludni valami oknál fogva, se Te se én. A szégyenlős bevezetést követően csak nevetnénk, és megtárgyalnánk, hogy ki mit enne most, meg a többi fontos dolgot, ami hajnalban eszünkbe jut. Az sem zavarna, ha a szuszogásodat kell hallanom, Te is hallanád az enyémet és így aludnánk el.

Úgy szeretnék a karjaidban megnyugodni. Rossz napom lenne és mondanám, hogy már szállok is a buszra, nemsokára ott vagyok. Te kijönnél elém és az öleléseddel üdvözölnél. Miközben elsétálnánk hozzátok nem engednéd el a kezem. Nem bánnád hogy nem beszélek, mert tudnád, hogy most nem megy. Ezért csak mondanád ami eszedbe jut. Mikor felérnénk a szobádba, befektetnél az ágyadba, adnál egy puszit a homlokodra és ott hagynál, mert tudnád, hogy erre van szükségem, Egy kis egyedüllétre, mégis a közeledben. Egy picit szundítanék, aztán ellopnám a PSP-det és játszanék vele egy picit. Mire Te odajönnél és oltogatnád a játékstílusomat, én meg csak nevetnék rajtad. Majd kivennéd a kezemből és átölelnél az ágyon. Csak feküdnék a mellkasodon, hallgatnám a szíved lüktetését, és elmondanám mi a baj. Miközben a gondolataidat fejted ki a fejemet simogatnád, babrálnál a hajammal és elűznéd a rossz kedvemet.

Úgy szeretnék táncolni Veled. Úgy értem, mikor épp egymásnál lennénk, elindítanál valamit és improvizálva lépkednénk egymás mellett. Talán lenne egy közös táncunk is, amit magunknak találnánk ki. Vagy egy nagyon nehéz nap után zene nélkül lassúznánk a sötétben.

Úgy szeretnék mindent elmondani Neked. Úgy értem, miközben beszélünk nem azon gondolkozni egy-egy dolog előtt, hogy elmondhatom-e már vagy sem. Jó lenne úgy beszélni Veled, hogy nincsen határ.

Fojtogatnak a gondolatok. Te fojtogatsz, anélkül, hogy a kezed a nyakamon lenne. Egy helyben toporgok megint, s mivel a sötétség vesz körbe, nem tudom merre lépjek.

- 2015 május

Lidércnyomás

Sötét van még a szobámban, de már az ágyam szélén ülök, s még mindig az álmaimon jár az eszem. Pontosabban rémálmok, amit akkor nem annyira érzékelek, csak ébredés után csap meg a valóság keserű szaga. Néha annyira valós ott minden: a színek, illatok, a hely ahol vagyok, és az akivel ott vagyok, az érzések amiket érzek, aztán történik valami és hopp. Felkelek.
A hideg futkározik a hátamon, erős késztetést érzek arra, hogy visszabújjak az ágyamba. Ahogy rápillantok az órámra, ami hajnali hármat mutat, rá kell jönnöm, hogy még nagyon korán van. Odapattanok az előttem lévő konnektorhoz és bedugom az éjjeli lámpám. Halovány fénye körbejárja a szobámat, amitől kicsit jobban is érzem magam. Vannak alkalmak, mikor visszajövök ide egy-egy álom után, és rémület vesz hatalmába, ahogy a sötétség fogad engem. Nem tudom miért van ez, de a szívem hevesen ver ilyenkor, megijedek. 
Bebújok a takaró alá, s mivel mozgalmas és fáradt napon vagyok túl, hamar álom jön a szememre. 

Az utcán sétálok, gyönyörködöm az égben s közben azon gondolkozok, hogy mi tévő lehetnék. Lehetséges, hogy mindent túlgondolok már, de vannak dolgok, amikben biztos vagyok. A végkifejletben biztos, de nem tudom, hogyan juthatnék el oda, mi az a zseniális dolog, amit tennem kellene. Gondolataimba elmerülve, észre se veszem, hogy valaki fut felém. Hallom, ahogy a cipőjének talpa a betonnak csapódik, s ahogy a házak ezt visszhangozzák, ismétlik, de ez sem ránt ki a fejemből. Talán nem kéne tennem semmit, csak elengedni magam és az érzéseimet. Ez is egy olyan fejezet, amit nem tudok megfogalmazni, egyszerűen nem tudom megnevezni azt, amit érzek. Nem találkoztam még velük. Amint hozzáér a vállamhoz, összerándulok ijedtemben. Hallom a lihegését, ami valahonnan távolról emlékeket idéz fel bennem. Megfordulok, de nem látom az arcát, amit akkor, abban a pillanatban nem tartok furcsának. Nem látom az illetőt, de érzem őt, és az érzést amit ad, rögtön megfejtem ki az, hisz senki más nincs ilyen hatással rám. Hirtelen rám veti magát, átölel, de olyan szorosan, hogy egy pillanatra a lélegzetem is abbamarad. Betemeti arcát a nyakamba, s olyan közel húz magához, hogy érzem szívének lüktetését. Szeretlek.- bukik ki belőle, meleg lehelete csiklandozza a nyakam, ami ugyancsak emlékeztet valami távoli dologra. Nagyon szeretlek, szeretlek, szeretlek,...- és csak mondja és mondja, úgy hangzik, mint a megakadt felvétel, ami vissza-visszaugrál még az előző ponthoz. Olyan érzésem van, hogy már mindkettőnket én tartom, érzem, hogy a könnyek elkezdik fojtogatni a torkomat, ki akar jönni, ki akar törni. Átölelem őt, eddig tehetetlen karom azonnal körbefonják testét. S amíg ő ezt a szót ismételgeti, én - talán ennek hatására - keservesen kezdek el sírni. Mintha megállna az idő, elkezd minden sötétedni, mintha kiszállnék a testemből...
Nem tudom hol vagyok, talán kirándulnék? Az eget lesem, ahogy a nap szép lassan eltűnik a felhők mögött, valami vihar készülődhet. Az illat is olyan, tipikus eső előtti. Látom körülöttem az embereket, mégsem tudom kik ők, pedig érzem, hogy ismerem mindegyiket.

Közeledik felém az elmosódott alak, érzem, hogy akadozva veszem a levegőt. Azt nem tudom eldönteni, hogy a sírás miatt ilyen fura, megint az szorítja el a tüdőm vagy egyszerűen csak rosszul leszek. Talán tudom, érzem a tudatalattimban, hogy mi következik és fulladozok a vágy után. Odaér, szenvedélyesen megragad, érintése  teljesen feltölt, immár hevesebben veszem a levegőt.
A csók. Ahogy hozzáér a számhoz, egyszerűen belenyögök az övébe, miközben átkarolom a nyakát. Nem hagyjuk abba, mintha évekig csókolnánk a másikat, teljesen eggyé válunk. Érzem, hogy ennek így kell lennie, tudom, hogy ennek így kell lennie, mégis mélyről jövő sírás tőr rám, s miközben szenvedélyesen csókolózunk, a könnyeim potyognak. Annyira paradoxonnak tűnik ez az egész, hogy nevetni is elkezdek közben. Boldog vagyok..

Mikor kinyitom a szemem, még érzem a száját az enyémen, még látom magam előtt a körvonalát, de tudom, hogy csak álmodtam. Egy elefánt van a mellkasomon, legalábbis én úgy érzem, és annak ellenére, hogy előző este nem sírtam, az érzés az arcomon mégis olyan. Nehéz levegőt venni, mert emlékszem az álmomra, emlékszem rá, hogy az csak egy álom. Volt.

***

Könyvvel a kezemben várom a következő órámat. Kint borús, esős idő van, de kicsit se hangol ez le. Pusztán a megszokottnál sötétebbek a folyosók, a lámpák se úgy világítanak, ahogy szoktak. Suhanó árnyakat látok, akik feltehetőleg a dolgukra sietnek, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy nem tudom kivenni az alakjukat. Belepillantok a könyvembe: "Meg akarom érinteni, meg akarom érinteni a bőrét. Érezni finom illatát; érezni, ahogy a bőrünk összeér. Megcsókolni, simogatni, szeretni. A bőre, az a finom bőre, ami úgy vonz engem, akár egy mágnes. (...)" Ahogy a szemem futja a sorokat, kiráz a hideg, érzem, hogy libabőrös leszek. Felkapom a fejem, s egy szempárral találkozik a tekintetem. Habár nem beszélünk, mégis érzem a gondolatait, ami itt, még teljesen normálisnak tűnik. Heves léptekkel, szinte kétségbeesetten veti le magát mellém, s a fejét rögtön az ölembe hajtja. Lerakom a könyvet. Reflexszerűen érek hozzá arcához, egy belső hang szólongat, hogy nyugtassam meg. Amint ráteszem a kezem a fejére, felismerem Őt. Egészen elgyengült kézzel simogatni kezdem, ez őt azonnal szóra bírja. - Mióta elmentél... azóta minden nap veled álmodok...- 

Kinyitom a szemem. 

- 2015 ősz