Önzőség

Önzőek vagyunk. Talán ez egy alapvető emberi tulajdonság, ami az idők folyamán teljesen beleivódott a DNS-ünkbe. Sokunk erőteljesen igyekszik ezt a rossz adottságot a legminimálisabb szintre csökkenteni, kinőni; a többiek észre se veszik. Néhányszor szembesítik őket, aztán leesik a tantusz, majd elfelejtik. Akárcsak egy körforgása.
Önzőek vagyunk, mert csak magunkra figyelünk. Annyira kétségbeesettül próbáljuk magunkat a másik szemében tökéletesnek láttatni, hogy nem is vesszük észre a másikat. Nem vesszük észre amit mond, mert csak azzal törődünk, hogy ami a mi szánkat elhagyja, a legjobb legyen. Hogy észrevegyenek. Ennek következtében csupán annyit érünk el, hogy elbeszélünk a másik mellett. Mint két lökött tyúk, akik mondják a magukét, időt sem hagyva a másiknak, hogy befejezze mondandóját. Jóban lesznek azután? Emlékezni fog valamelyikük arra, hogy mit mondott a másik? Szerintem nem. (Ez egy nagyon erős hasonlat volt). Szomorú. És a nagy, mély beszélgetésből csak egy átlagos semmitmondó dolog lesz, amire nem emlékszik az ember, amire nem mondja azt, hogy hiányzik, bárcsak megint beszélnénk. Túlságosan akarunk számítani, ahelyett, hogy csak elengedve magunkat, saját mivoltunkat adnánk.
Önzőek vagyunk, mert csak a saját problémánkra koncentrálunk, mert ami nekünk van nagyobb és fájdalmasabb, mint a másiké. Persze, igazunk van, mert mindig és mindig a sajátunk a legrosszabb. De engedjük el ezt a 'gondolatot', és ahelyett hogy csukott szemmel befele tekintenénk, kinyitnánk őket és észrevennék a másik embertársunkat. Kérdezzük meg mi a baj, de ne azért hogy az egyik fülünkön beengedjük, a másikon meg ki, hanem hogy megpróbáljunk neki segíteni. Olykor elég az is, ha elmondhatja valakinek, de néha tényleg, teljesen, odatéve magunkat mellette kell lennünk és támogatnunk. Eközben észreveszed, hogy nem veszed észre a saját gondodat. És talán, ha nem vagy annyira önző belátod, hogy nem csak te buktál el, és lehet, hogy más ezt rosszabbul éli meg. Megfeledkezel a sok rosszal ami történt veled legutóbb, és azt azt követő kétségbeesettséggel egybefont tehetetlenségre, miként nem tudod hogyan tovább és ekkor jön az a heuréka pillanat, mikor megtalálod a választ minden olyan fel-nem-tett kérdésre, ami az őrületbe kergetett. Vagy egyszerűen továbblépsz.
Önzőek vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk ellene semmit.



__________

x és x

Szerelmes lettem a számba, és ezek a gondolatok már kiakartak jönni.
Keresd az összefüggést.

Dögös pasik

Hogy szeress valakit, aki még magát se képes elfogadni? Hogy szerethet egy olyan, aki magával sincs jóban? Sokszor láttam ezeket a kérdéseket, és a közvéleménnyel ellentétben én azt mondom, hogy kit érdekel. Szeress és légy szeretve.
Azt viszont nem állítom, hogy könnyű. Én már csak tudom. Itt van ez a csodálatos férfi mellettem, aki bearanyozza a napjaimat, s Ő mégsem képes a tükörbe nézni. Nem hibáztatom érte, mert mindenkinek van rossz korszaka, amin egyszerűen át kell hidalni. Túl kell élni.
Nem mindig volt így, de olyan gyökeres változás történt az életében, ami alapjaiban megrengette azt, amit gondolt.

Délután úgy döntöttem, hogy ledőlök kicsit, mert ez a hajtás teljesen kimerít. Nem akartam elaludni, és lényegében nem aludtam, inkább elbóbiskoltam egy órácskára. Mikor már azon voltam, hogy végre felkelek, csinálom a dolgaimat, bár az érzékszerveim nagyon lassan keltek életre, éreztem, hogy valaki fekszik mellettem. Éreztem a testének a melegét, és miután már életképesebbé váltam a lábamat mozgatva érzékeltem, hogy ez nem megy. Hisz átkulcsolta az enyémet az övével. Felé fordultam, az illata megcsapott és mint egy mágnes tapadtam is a mellkasára. Hallgattam teste motorjának lüktetését, képes lettem volna elaludni, de nem akartam. Sose mondtam neki, de gyakran nézem. Még azelőtt azt tettem, mielőtt még bármi lett volna köztünk. Egyszerűen nem tudok betelni a látványával: a kócos haja, álmos szemei, borostás arc. Ő volt maga a férfi, miszter tökéletesség a tökéletlenségével.
Senki sem tökéletes, ezt mindenki tudja, de ez valahogy őt mégis tökéletessé tette. Nekem.
Észre vette, hogy ott vagyok, lassan ébredezett, és azonosíthatatlan hangokat adott ki. Rögtön felnéztem rá, és csak mosolyogtam, mire sunyi kis tekintetét rám szegezte, és bájosan kivillantotta a fogait. Annyira, de annyira magához szorított, hogy alig kaptam levegőt, tetetett dühvel kitúrtam magam az öleléséből. Kicsit fújtattam, mert lassan állt vissza a tüdőm, de felültem mellé és megragadtam az arcát. Rémülten figyelt, hogy mire készülök és puszilgatni kezdtem. Erre nem számított, de hagyta. Pusziltam az arcát körbe, szemét, orrát, fülét, homlokát, nyakát, kulcscsontját és a puszik között mondtam:
Olyan - puszi - dögös - puszi - fejed - puszi - van - puszi -, hogy - puszi - azt - puszi - már - puszi - büntetni - puszi - kéne. - puszi - Kifejezetten - belenéztem mélyen a szemébe - szexi - és hosszan belecsókoltam a szájába. Miután visszakaptam a fejemet, hogy lássam meglepett arcát, kiszűrtem a szemeiből, hogy ez nagyon jól esik neki. Ha ezt előbb tudom...- gondoltam magamban.
Ismerem a szemeit, egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mégis miként vagyok képes olvasni belőlük. Talán ő is az enyémből, tudnia kellett, hogy így gondolom. Valahogy mégis éreztem, hogy nem csak az én elismerésemre vágyott, hanem úgy mindenkiére. Pedig ha látta volna, hogy rengeteg lány mennyire megnézte őt. Nem vagyok féltékeny, mert nézhetik, felőlem, amíg csak nézik nincsen gond. Viszont valahogy a fiúk ehhez mindig is vakok voltak, hogy felismerjék ha valaki megnézi őket. És bizony sok lány legeltette a szemét rajta.

A gondolataimba teljesen belemerülve, váratlanul ért ahogy felkapott. Egy apró sikoly hagyta el a számat, majd mindketten nevettünk. Semmi zene nem szólt, a lábammal körbefonva derekát elkezdtünk táncolni. A tánc volt a kedvencem. (...) Körbe-körbe pörögtünk az ágyhoz közeledve, és magával együtt háttal landoltam. Mosolygott rám, támadott a puszijaival, majd hosszasan szájon csókolt. Hosszú, édes és szokatlanul meleg volt. - Szeretlek.- suttogása körbejárta a testemet és a szívemet.