Álarc van rajtam, bár nem tudom miért. Az okot tudom, tudom mi váltotta ki, de nem tudom, mért találtam szükségét ennek. Kit csapok be jobban: a körülöttem lévőket vagy magamat?
Mindennap egy monoton túlélés. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok, de azt sem, hogy kétségbe esetten szomorú. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, a válasz mindig az, hogy élek. Ezzel hazudni nem hazudok, de a teljes igazságot sem árulom el, amit nem hiszem, hogy magam is tudok.
Felkelek és felveszem ezt a maszkot, mikor már éppen szomorú lennék, elkezdek viccelődni. Nevetek. Ez így megy mindig, de vannak napok, mikor olyat látok, amit igazság szerint mindennap szívesen látnék, de a körülményeket tekintve, ez egy édes pokol. Ilyenkor a gyomromba üt valaki, érzem, ahogy a fájdalom egy pontban felerősödik, a tüdőmből a levegő is kiszalad. El kell fordulnom, mert ha továbbra is odanéznék, valószínűleg elhánynám magam. Ekkor leesik az álarc, és látni lehet rajtam azt ami a dolog mögött van. Viszont nincs bátorságom utánajárni, hogy vajon mért ilyen, félek, hogy nagyon összetörnék.
Múltkor utazás közben, ami nem-igen volt hosszú és mivel az esemény része vagyok - és nem az irányítója -, nem tehetek a dolgok ellen semmit.(..) Nem volt rajtam a maszk, akkor még nem, a pillantás közben nem volt semmiféle gyomron ütés, egyszerűen csak arra gondoltam, hogy bár ne kellene elfordulnom, bár odanézhetnék. Erőltetnem kellett magamat, hogy ne akarjak oda nézni, így hát csak bambultam ki az ablakon. Szomorú voltam, mert bár régen sokat néztem, többször de lopva, még akkor se tudtam megjegyezni. Mikor eszembe jut - ami meglehetősen sokszor előfordul -, rá kell jönnöm, hogy nem tudom felidézni az arcát. Bárki, a barátaim és közeli ismerőseim közül bárkit, bármikor feltudnék, de Ő nem megy.
Álarcban járom a napjaimat, és rettegek, hogy egy nap úgy ébredek fel, hogy valami szörnyű történt. Tudom önzőség ilyet érezni, ezen kiborulni, mikor valaki más boldog, de én rettegek. Reménykedek, hogy még ezelőtt a nap előtt kiborulok és hagyni fogom, hogy a szomorúság végig menjen rajtam, mint egy nátha, egy betegség, akár hetekbe nyúlóan. Ezzel tudnám, hogy vége. Most csak a szakadék szélén állok a vízzel szemezve a köveket rugdosom lefele, és nézem ahogy száguld és csapódik be a kék vízbe. Félek, pedig a szakadék nem mély és tudom, hogy utána jobban is érezném magam. De én itt állok a maszkjaimmal és várok.
A kérdés most már az, hogy miért és mire.
