Önzőek vagyunk. Talán ez egy alapvető emberi tulajdonság, ami az idők folyamán teljesen beleivódott a DNS-ünkbe. Sokunk erőteljesen igyekszik ezt a rossz adottságot a legminimálisabb szintre csökkenteni, kinőni; a többiek észre se veszik. Néhányszor szembesítik őket, aztán leesik a tantusz, majd elfelejtik. Akárcsak egy körforgása.
Önzőek vagyunk, mert csak magunkra figyelünk. Annyira kétségbeesettül próbáljuk magunkat a másik szemében tökéletesnek láttatni, hogy nem is vesszük észre a másikat. Nem vesszük észre amit mond, mert csak azzal törődünk, hogy ami a mi szánkat elhagyja, a legjobb legyen. Hogy észrevegyenek. Ennek következtében csupán annyit érünk el, hogy elbeszélünk a másik mellett. Mint két lökött tyúk, akik mondják a magukét, időt sem hagyva a másiknak, hogy befejezze mondandóját. Jóban lesznek azután? Emlékezni fog valamelyikük arra, hogy mit mondott a másik? Szerintem nem. (Ez egy nagyon erős hasonlat volt). Szomorú. És a nagy, mély beszélgetésből csak egy átlagos semmitmondó dolog lesz, amire nem emlékszik az ember, amire nem mondja azt, hogy hiányzik, bárcsak megint beszélnénk. Túlságosan akarunk számítani, ahelyett, hogy csak elengedve magunkat, saját mivoltunkat adnánk.
Önzőek vagyunk, mert csak a saját problémánkra koncentrálunk, mert ami nekünk van nagyobb és fájdalmasabb, mint a másiké. Persze, igazunk van, mert mindig és mindig a sajátunk a legrosszabb. De engedjük el ezt a 'gondolatot', és ahelyett hogy csukott szemmel befele tekintenénk, kinyitnánk őket és észrevennék a másik embertársunkat. Kérdezzük meg mi a baj, de ne azért hogy az egyik fülünkön beengedjük, a másikon meg ki, hanem hogy megpróbáljunk neki segíteni. Olykor elég az is, ha elmondhatja valakinek, de néha tényleg, teljesen, odatéve magunkat mellette kell lennünk és támogatnunk. Eközben észreveszed, hogy nem veszed észre a saját gondodat. És talán, ha nem vagy annyira önző belátod, hogy nem csak te buktál el, és lehet, hogy más ezt rosszabbul éli meg. Megfeledkezel a sok rosszal ami történt veled legutóbb, és azt azt követő kétségbeesettséggel egybefont tehetetlenségre, miként nem tudod hogyan tovább és ekkor jön az a heuréka pillanat, mikor megtalálod a választ minden olyan fel-nem-tett kérdésre, ami az őrületbe kergetett. Vagy egyszerűen továbblépsz.
Önzőek vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk ellene semmit.
__________
x és x
Szerelmes lettem a számba, és ezek a gondolatok már kiakartak jönni.
Keresd az összefüggést.
2014. szeptember 21., vasárnap
2014. szeptember 17., szerda
Dögös pasik
Hogy szeress valakit, aki még magát se képes elfogadni? Hogy szerethet egy olyan, aki magával sincs jóban? Sokszor láttam ezeket a kérdéseket, és a közvéleménnyel ellentétben én azt mondom, hogy kit érdekel. Szeress és légy szeretve.
Azt viszont nem állítom, hogy könnyű. Én már csak tudom. Itt van ez a csodálatos férfi mellettem, aki bearanyozza a napjaimat, s Ő mégsem képes a tükörbe nézni. Nem hibáztatom érte, mert mindenkinek van rossz korszaka, amin egyszerűen át kell hidalni. Túl kell élni.
Nem mindig volt így, de olyan gyökeres változás történt az életében, ami alapjaiban megrengette azt, amit gondolt.
Délután úgy döntöttem, hogy ledőlök kicsit, mert ez a hajtás teljesen kimerít. Nem akartam elaludni, és lényegében nem aludtam, inkább elbóbiskoltam egy órácskára. Mikor már azon voltam, hogy végre felkelek, csinálom a dolgaimat, bár az érzékszerveim nagyon lassan keltek életre, éreztem, hogy valaki fekszik mellettem. Éreztem a testének a melegét, és miután már életképesebbé váltam a lábamat mozgatva érzékeltem, hogy ez nem megy. Hisz átkulcsolta az enyémet az övével. Felé fordultam, az illata megcsapott és mint egy mágnes tapadtam is a mellkasára. Hallgattam teste motorjának lüktetését, képes lettem volna elaludni, de nem akartam. Sose mondtam neki, de gyakran nézem. Még azelőtt azt tettem, mielőtt még bármi lett volna köztünk. Egyszerűen nem tudok betelni a látványával: a kócos haja, álmos szemei, borostás arc. Ő volt maga a férfi, miszter tökéletesség a tökéletlenségével.
Senki sem tökéletes, ezt mindenki tudja, de ez valahogy őt mégis tökéletessé tette. Nekem.
Észre vette, hogy ott vagyok, lassan ébredezett, és azonosíthatatlan hangokat adott ki. Rögtön felnéztem rá, és csak mosolyogtam, mire sunyi kis tekintetét rám szegezte, és bájosan kivillantotta a fogait. Annyira, de annyira magához szorított, hogy alig kaptam levegőt, tetetett dühvel kitúrtam magam az öleléséből. Kicsit fújtattam, mert lassan állt vissza a tüdőm, de felültem mellé és megragadtam az arcát. Rémülten figyelt, hogy mire készülök és puszilgatni kezdtem. Erre nem számított, de hagyta. Pusziltam az arcát körbe, szemét, orrát, fülét, homlokát, nyakát, kulcscsontját és a puszik között mondtam:
Olyan - puszi - dögös - puszi - fejed - puszi - van - puszi -, hogy - puszi - azt - puszi - már - puszi - büntetni - puszi - kéne. - puszi - Kifejezetten - belenéztem mélyen a szemébe - szexi - és hosszan belecsókoltam a szájába. Miután visszakaptam a fejemet, hogy lássam meglepett arcát, kiszűrtem a szemeiből, hogy ez nagyon jól esik neki. Ha ezt előbb tudom...- gondoltam magamban.
Ismerem a szemeit, egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mégis miként vagyok képes olvasni belőlük. Talán ő is az enyémből, tudnia kellett, hogy így gondolom. Valahogy mégis éreztem, hogy nem csak az én elismerésemre vágyott, hanem úgy mindenkiére. Pedig ha látta volna, hogy rengeteg lány mennyire megnézte őt. Nem vagyok féltékeny, mert nézhetik, felőlem, amíg csak nézik nincsen gond. Viszont valahogy a fiúk ehhez mindig is vakok voltak, hogy felismerjék ha valaki megnézi őket. És bizony sok lány legeltette a szemét rajta.
A gondolataimba teljesen belemerülve, váratlanul ért ahogy felkapott. Egy apró sikoly hagyta el a számat, majd mindketten nevettünk. Semmi zene nem szólt, a lábammal körbefonva derekát elkezdtünk táncolni. A tánc volt a kedvencem. (...) Körbe-körbe pörögtünk az ágyhoz közeledve, és magával együtt háttal landoltam. Mosolygott rám, támadott a puszijaival, majd hosszasan szájon csókolt. Hosszú, édes és szokatlanul meleg volt. - Szeretlek.- suttogása körbejárta a testemet és a szívemet.
Azt viszont nem állítom, hogy könnyű. Én már csak tudom. Itt van ez a csodálatos férfi mellettem, aki bearanyozza a napjaimat, s Ő mégsem képes a tükörbe nézni. Nem hibáztatom érte, mert mindenkinek van rossz korszaka, amin egyszerűen át kell hidalni. Túl kell élni.
Nem mindig volt így, de olyan gyökeres változás történt az életében, ami alapjaiban megrengette azt, amit gondolt.
Délután úgy döntöttem, hogy ledőlök kicsit, mert ez a hajtás teljesen kimerít. Nem akartam elaludni, és lényegében nem aludtam, inkább elbóbiskoltam egy órácskára. Mikor már azon voltam, hogy végre felkelek, csinálom a dolgaimat, bár az érzékszerveim nagyon lassan keltek életre, éreztem, hogy valaki fekszik mellettem. Éreztem a testének a melegét, és miután már életképesebbé váltam a lábamat mozgatva érzékeltem, hogy ez nem megy. Hisz átkulcsolta az enyémet az övével. Felé fordultam, az illata megcsapott és mint egy mágnes tapadtam is a mellkasára. Hallgattam teste motorjának lüktetését, képes lettem volna elaludni, de nem akartam. Sose mondtam neki, de gyakran nézem. Még azelőtt azt tettem, mielőtt még bármi lett volna köztünk. Egyszerűen nem tudok betelni a látványával: a kócos haja, álmos szemei, borostás arc. Ő volt maga a férfi, miszter tökéletesség a tökéletlenségével.
Senki sem tökéletes, ezt mindenki tudja, de ez valahogy őt mégis tökéletessé tette. Nekem.
Észre vette, hogy ott vagyok, lassan ébredezett, és azonosíthatatlan hangokat adott ki. Rögtön felnéztem rá, és csak mosolyogtam, mire sunyi kis tekintetét rám szegezte, és bájosan kivillantotta a fogait. Annyira, de annyira magához szorított, hogy alig kaptam levegőt, tetetett dühvel kitúrtam magam az öleléséből. Kicsit fújtattam, mert lassan állt vissza a tüdőm, de felültem mellé és megragadtam az arcát. Rémülten figyelt, hogy mire készülök és puszilgatni kezdtem. Erre nem számított, de hagyta. Pusziltam az arcát körbe, szemét, orrát, fülét, homlokát, nyakát, kulcscsontját és a puszik között mondtam:
Olyan - puszi - dögös - puszi - fejed - puszi - van - puszi -, hogy - puszi - azt - puszi - már - puszi - büntetni - puszi - kéne. - puszi - Kifejezetten - belenéztem mélyen a szemébe - szexi - és hosszan belecsókoltam a szájába. Miután visszakaptam a fejemet, hogy lássam meglepett arcát, kiszűrtem a szemeiből, hogy ez nagyon jól esik neki. Ha ezt előbb tudom...- gondoltam magamban.
Ismerem a szemeit, egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mégis miként vagyok képes olvasni belőlük. Talán ő is az enyémből, tudnia kellett, hogy így gondolom. Valahogy mégis éreztem, hogy nem csak az én elismerésemre vágyott, hanem úgy mindenkiére. Pedig ha látta volna, hogy rengeteg lány mennyire megnézte őt. Nem vagyok féltékeny, mert nézhetik, felőlem, amíg csak nézik nincsen gond. Viszont valahogy a fiúk ehhez mindig is vakok voltak, hogy felismerjék ha valaki megnézi őket. És bizony sok lány legeltette a szemét rajta.
A gondolataimba teljesen belemerülve, váratlanul ért ahogy felkapott. Egy apró sikoly hagyta el a számat, majd mindketten nevettünk. Semmi zene nem szólt, a lábammal körbefonva derekát elkezdtünk táncolni. A tánc volt a kedvencem. (...) Körbe-körbe pörögtünk az ágyhoz közeledve, és magával együtt háttal landoltam. Mosolygott rám, támadott a puszijaival, majd hosszasan szájon csókolt. Hosszú, édes és szokatlanul meleg volt. - Szeretlek.- suttogása körbejárta a testemet és a szívemet.
2014. augusztus 6., szerda
Egy nap
Szeretem az éjszakákat, különösen nyáron. Az idő lehűl, a csillagok felragyognak és az éjjeli állatok kórusként tőrnek bele a csendbe. - Már ha van olyan szerencséd, hogy vidéken élsz és részese lehetsz, és nem csak a természetfilmből látod a tv-ben a panelházadban.- Az éjszakák amúgy is olyan különlegesek, minden olyan sötét és nyugodt, na meg csendes. De van ez a harmónia, amelybe mi emberek csak alig veszünk részt, de mégis mondhatom - itt vidékem - részesei vagyunk. Csodálatos. Van bennük egy közös, mármint az éjszakában, a csillagokban és az emberekben. Bennem, bennünk.
Levágtam magam az ágyra, s ahogy érkeztem, úgy is maradtam. A "fáradt voltam" kifejezés meg sem közelítette azt, ahogy éreztem magam. Az idő már nem volt annyira fülledt, mint nappal, amúgy is esőt mondtak még délután. Az ég mégis tiszta volt. Mikor beléptem a szobába, még láttam a ragyogó csillagos eget.
Hason fekve, a fejemet belefúrva az ágyba adtam át magam a fáradtságnak. Tudtam, hogy ha most azonnal elalszok, tuti nem keltenek fel még délben sem. Én elaludtam volna..
Mocorgásra pattant fel a szemem, s oldalra fordítottam a fejem, hogy levegőt is kapjak. Nem mozdultam. Igazából ha akartam se tudtam volna, mert fáradt voltam és nem akartam felkelteni senkit. Miután már jó pár perce semmi sem történt, újra becsuktam a szemem. Összességében jól éreztem magam, a kaja jó volt és a hangulat is. Nem terveztem, sőt nem is gondoltam, hogy ennyire kimerülök.
Alig pár másodperc múlva újabb mocorgás. Most már biztos voltam benne, hogy nem csak én vagyok az egyetlen aki nem alszik ebben a szobában. Félig nyitott szemmel lestem kifele, de a fészkelődés a másik oldalról jött. Mivel sötét volt, felemeltem a kezem és jobban kinyitottam az ablakot, hogy több levegő jöjjön be kintről, na meg egy kis fény. Pont elértem, még csak erőlködnöm sem kellett. Viszont ezzel a mozdulattal felkeltettem a mögöttem mocorgó figyelmét. Óvatosan odafordult, szorosan mögém. A lábát hirtelen a lábamra tette, mire megállt bennem a keringés. Talán levegőt se mertem venni, de különösebben nem tartottam volna tőle, mármint Tőle. A folyamatos mozdulatok áradata nem maradt abba, hirtelen egy kéz landolt a fejem búbjánál. Nem mondom, hogy nem tudtam, szóval tudtam, hogy mi fog történni. A szívem mélyén éreztem, minden egyes szívdobbanásnál. Becsuktam a szemem, s próbáltam kicsit lenyugtatni magam, igaz nem volt nehéz, mert tényleg elképesztően fáradt voltam. Nem történt semmi., de abban a pillanatban, mikor oldalra fordultam, mintha csak ez lett volna a zöldre váltó lámpa, átkarolt.
Akkor, ott boldog voltam, boldogabb bármelyik embernél, akkor még nem is sejtettem, hogy a tetőponton még nem jártam.
Az arcát a hajamba fúrta, mire elmosolyodtam. Megragadtam a kezét és az arcom alá tettem, mint egy párnát, a legjobb párna. Kipillantottam az ablakon, legalábbis amennyire csak a helyzet engedte és a csillagokat néztem. Ahogy gyönyörűen és fényesen ragyogtak bele a sötétségbe. Gyönyörű volt. Ezt akartam. A csillagokat, és azt a biztonságot amit akkor éreztem. Mosolygott a szívem.
Óvatosan megfordultam, és bár rengeteg perc eltelt azóta, hogy mozgolódtunk, még Ő is ébren volt. Sötét volt, épp, hogy valamennyi fény bevilágított az ablakon, de ennek ellenére sem láttam az arcát. Hülye vagy... Tisztán hallottam, ahogy a tudatalattim próbált kiáltozni nekem, de én csak suttogást hallottam a csendben. De hallottam a figyelmeztetését.
Átölelt, minden egyes porcikájával és mintha ez energiával töltött volna fel, én sem haboztam. A lábamat a lába köré, a karjaimat pedig a nyaka köré. Bár a szívemet nem hallottam s nem éreztem, amitől kicsit meglepődtem, de az övét igen. A legcsodálatosabb lüktetés volt, amit valaha hallottam. Mármint, nem leszek kardiológus, és nem mintha értenék a szív-dolgokhoz, de ez gyönyörű volt. Tudom, hogy lehetetlen, de hallottam minden egyes dobbanást, amely olyan erősen kalapált, hogy minden egyes nyomással közelebb láncolt magához. Talán ezért, ami lehet butaság vagy csak bemagyarázom, de ezekből a dobbanásokból tudtam azt, amit Ő nem mondott ki. Tudtam, hogy számítok neki, tudtam, hogy érez irántam valamit még ha ezt nem is vallotta be.
Csend volt, kint a tücskök ciripeltek, mi pedig öleltük egymást. Ekkor érkeztem el a boldogság tetejére, ahol beláttam mindent. Egy mély sóhaj után értettem meg, hogy milyen otthon lenni. Idétlenül hangzik, pontosan tudom, mégis azt az érzést, amit abban a pillanatban éreztem, csak így tudom megközelíteni. Otthon. Egy pillanatra szorosabban szorítottam, mint Ő engem, mert nem akartam elengedni ezt az érzést, és Őt. Bár a tudatalattim erősen csóválta a fejét, mert tudta, hogy itt még hatalmas zuhanás lesz. Mégis ebben a keserédes - de ekkor inkább édes - pillanatban, volt valami szép.
Az emberek nem tudják értékelni a dolgokat. Persze az új telefon, új kocsi, luxus nyaralások és hasonló tárgyias dolgokat képesek. Mindenki tudja, én is, te is. Persze ezzel nincs semmi baj, de sokszor túlzásokban esünk. Nem értékelünk helyzeteket, ami megadatott nekünk, hogy találkozhatunk egy olyan emberrel aki képes azt éreztetni veled, hogy otthon vagy, bárhol is legyél. És nem értem, az emberek elvesznek és elfelejtik értékelni, hálát adni, mert nem biztos, hogy kaphatunk még egyszer ilyet, ilyen érzést. Dühít, hogy az élet igazságtalan, mert sokszor olyan embereknek adja meg ezt, akik nem képesek értékelni igazán...De én értékelem illetve értékeltem, mert abban a pillanatban, mikor magamhoz szorítottam, képes lettem volna sírni. A könnyek elszorították a szívem, s talán ezért sem dobogott oly' hevesen, mint az Övé. Önző módon azt kívántam, hogy fekete lyuk legyek, ami beszív maga körül mindent, s megtart magának.
Az éjszaka további része a szorosan összefont lábaké, az éjszaka hűvös levegőé, a testek egymásra csavarodásé, a ciripelésé és a szuszogásunké volt. Én nem aludtam. Nem azért, mert nem tudtam, csak egyszerűen nem voltam képes otthagyni ezt. Ha elalszok, elrepülök valahova máshová, s mikor felkelek, már reggel lesz és el kell hagynom.. ezt az egészet. És ezt nem akartam. Csak érezni. Érezni az otthont és a biztonságot.
Hajnalban, felkönyököltem az ágyon, próbáltam minél kevesebbet mozogni, mert még véletlenül se akartam őt felébreszteni. Csak néztem az arcát. Ember, biztosan nem láttál még ilyen gyönyörűséges arcot - tudom, hogy fiúkra nem mondunk ilyet, -, szóval annyira helyes volt. Minden milliméterét végig jártam a szememmel, az eszembe akartam vésni jó erősen, másrészt meg annyira szívet-melengető látvány volt ahogy ott aludt békésen, hogy akár fel is faltam volna vagy ellopom Őt és hazahozom magamnak. Abban a pillanatban képes lettem volna rá. Csukva volt a szeme, de tudtam és tudom, hogy alatta gyönyörű meleg-barna szem pihent. Mikor rám néz, mindig úgy érzem, mintha börtönbe esnék a tekintetében. Ez gyengévé tesz és ez az, amit mindennél jobban utálok magamban. Na és a szája. Rég csókolt már meg vele, igaz akkor éjszaka kaptam tőle puszit a homlokomra, mégis hiányzott. Elidőztem rajta a tekintetemmel, mert egy belső hang - lehet ez is a tudatalattim volt, talán a józan ész, de szerintem nincs különbség köztük, nem is értem mért hívom tudatalattinak - azt mondta, hogy soha nem fog már becsókolni vele. Ennek tudatában sem voltam szomorú akkor.
Egyenletesen vette a levegőt és ez olyannyira nyugtatólag hatott rám, hogy azokban a percekben meg is feledkeztem minden olyanról, ami a többi napokon történt. Fél órán át bámultam őt, így vissza gondolva nagyon kevés volt, de nagyon elfáradtam.
Lehajtottam a fejem mellé, mire felébredt. Biztos voltam benne, hogy amíg figyeltem aludt, de mikor kinyitotta a szemét egy cseppet elbizonytalanodtam. Egyenesen a szemembe nézett, én mégis úgy éreztem, hogy a lelkemig belelát, talán tudta, hogy néztem őt. Lebuktam. Egyik szememről a másikra vándorolt a tekintete, majd elmosolyodott. A legszelídebb és legártatlanabb mosoly volt, és ugyanakkor a legálmosabb is. Reflexszerűen visszamosolyogtam rá, majd hozzá bújtam. Védelmező karjait körém fonta, majd puszit lehelt a szemöldököm közé. Mosolyogva hagytam ott a valóságot, minden porcikám boldog volt.
Igen, boldog volt. Néha még álmodok ezzel az éjszakával, s mindig, mikor felkelek az a mondat fut át a fejemben, hogy bár ne keltem volna fel. Ami idétlen kijelentés, hogy finoman fogalmazzak.. Az álmaimban még mindig érzem azt a biztonságot nyújtó karokat, de ez már közel sem az, amit akkor éreztem. Egy olcsó utánzat. Egy álmaimban kísérő szajha.
Talán egy nap elhagy ez, elhagy minden ilyen dolog, ami még bennem van. Valamikor azt kívánom, bárcsak gyorsabban elmenne, minél előbb túl lennénk ezen a passzív szenvedésen, máskor meg semmiért sem hagynám elmenni és ezért mazochistának nevezhetném magam. Van benne logika? Ne keresd.
Talán egy nap.
x
Levágtam magam az ágyra, s ahogy érkeztem, úgy is maradtam. A "fáradt voltam" kifejezés meg sem közelítette azt, ahogy éreztem magam. Az idő már nem volt annyira fülledt, mint nappal, amúgy is esőt mondtak még délután. Az ég mégis tiszta volt. Mikor beléptem a szobába, még láttam a ragyogó csillagos eget.
Hason fekve, a fejemet belefúrva az ágyba adtam át magam a fáradtságnak. Tudtam, hogy ha most azonnal elalszok, tuti nem keltenek fel még délben sem. Én elaludtam volna..
Mocorgásra pattant fel a szemem, s oldalra fordítottam a fejem, hogy levegőt is kapjak. Nem mozdultam. Igazából ha akartam se tudtam volna, mert fáradt voltam és nem akartam felkelteni senkit. Miután már jó pár perce semmi sem történt, újra becsuktam a szemem. Összességében jól éreztem magam, a kaja jó volt és a hangulat is. Nem terveztem, sőt nem is gondoltam, hogy ennyire kimerülök.
Alig pár másodperc múlva újabb mocorgás. Most már biztos voltam benne, hogy nem csak én vagyok az egyetlen aki nem alszik ebben a szobában. Félig nyitott szemmel lestem kifele, de a fészkelődés a másik oldalról jött. Mivel sötét volt, felemeltem a kezem és jobban kinyitottam az ablakot, hogy több levegő jöjjön be kintről, na meg egy kis fény. Pont elértem, még csak erőlködnöm sem kellett. Viszont ezzel a mozdulattal felkeltettem a mögöttem mocorgó figyelmét. Óvatosan odafordult, szorosan mögém. A lábát hirtelen a lábamra tette, mire megállt bennem a keringés. Talán levegőt se mertem venni, de különösebben nem tartottam volna tőle, mármint Tőle. A folyamatos mozdulatok áradata nem maradt abba, hirtelen egy kéz landolt a fejem búbjánál. Nem mondom, hogy nem tudtam, szóval tudtam, hogy mi fog történni. A szívem mélyén éreztem, minden egyes szívdobbanásnál. Becsuktam a szemem, s próbáltam kicsit lenyugtatni magam, igaz nem volt nehéz, mert tényleg elképesztően fáradt voltam. Nem történt semmi., de abban a pillanatban, mikor oldalra fordultam, mintha csak ez lett volna a zöldre váltó lámpa, átkarolt.
Akkor, ott boldog voltam, boldogabb bármelyik embernél, akkor még nem is sejtettem, hogy a tetőponton még nem jártam.
Az arcát a hajamba fúrta, mire elmosolyodtam. Megragadtam a kezét és az arcom alá tettem, mint egy párnát, a legjobb párna. Kipillantottam az ablakon, legalábbis amennyire csak a helyzet engedte és a csillagokat néztem. Ahogy gyönyörűen és fényesen ragyogtak bele a sötétségbe. Gyönyörű volt. Ezt akartam. A csillagokat, és azt a biztonságot amit akkor éreztem. Mosolygott a szívem.
Óvatosan megfordultam, és bár rengeteg perc eltelt azóta, hogy mozgolódtunk, még Ő is ébren volt. Sötét volt, épp, hogy valamennyi fény bevilágított az ablakon, de ennek ellenére sem láttam az arcát. Hülye vagy... Tisztán hallottam, ahogy a tudatalattim próbált kiáltozni nekem, de én csak suttogást hallottam a csendben. De hallottam a figyelmeztetését.
Átölelt, minden egyes porcikájával és mintha ez energiával töltött volna fel, én sem haboztam. A lábamat a lába köré, a karjaimat pedig a nyaka köré. Bár a szívemet nem hallottam s nem éreztem, amitől kicsit meglepődtem, de az övét igen. A legcsodálatosabb lüktetés volt, amit valaha hallottam. Mármint, nem leszek kardiológus, és nem mintha értenék a szív-dolgokhoz, de ez gyönyörű volt. Tudom, hogy lehetetlen, de hallottam minden egyes dobbanást, amely olyan erősen kalapált, hogy minden egyes nyomással közelebb láncolt magához. Talán ezért, ami lehet butaság vagy csak bemagyarázom, de ezekből a dobbanásokból tudtam azt, amit Ő nem mondott ki. Tudtam, hogy számítok neki, tudtam, hogy érez irántam valamit még ha ezt nem is vallotta be.
Csend volt, kint a tücskök ciripeltek, mi pedig öleltük egymást. Ekkor érkeztem el a boldogság tetejére, ahol beláttam mindent. Egy mély sóhaj után értettem meg, hogy milyen otthon lenni. Idétlenül hangzik, pontosan tudom, mégis azt az érzést, amit abban a pillanatban éreztem, csak így tudom megközelíteni. Otthon. Egy pillanatra szorosabban szorítottam, mint Ő engem, mert nem akartam elengedni ezt az érzést, és Őt. Bár a tudatalattim erősen csóválta a fejét, mert tudta, hogy itt még hatalmas zuhanás lesz. Mégis ebben a keserédes - de ekkor inkább édes - pillanatban, volt valami szép.
Az emberek nem tudják értékelni a dolgokat. Persze az új telefon, új kocsi, luxus nyaralások és hasonló tárgyias dolgokat képesek. Mindenki tudja, én is, te is. Persze ezzel nincs semmi baj, de sokszor túlzásokban esünk. Nem értékelünk helyzeteket, ami megadatott nekünk, hogy találkozhatunk egy olyan emberrel aki képes azt éreztetni veled, hogy otthon vagy, bárhol is legyél. És nem értem, az emberek elvesznek és elfelejtik értékelni, hálát adni, mert nem biztos, hogy kaphatunk még egyszer ilyet, ilyen érzést. Dühít, hogy az élet igazságtalan, mert sokszor olyan embereknek adja meg ezt, akik nem képesek értékelni igazán...De én értékelem illetve értékeltem, mert abban a pillanatban, mikor magamhoz szorítottam, képes lettem volna sírni. A könnyek elszorították a szívem, s talán ezért sem dobogott oly' hevesen, mint az Övé. Önző módon azt kívántam, hogy fekete lyuk legyek, ami beszív maga körül mindent, s megtart magának.
Az éjszaka további része a szorosan összefont lábaké, az éjszaka hűvös levegőé, a testek egymásra csavarodásé, a ciripelésé és a szuszogásunké volt. Én nem aludtam. Nem azért, mert nem tudtam, csak egyszerűen nem voltam képes otthagyni ezt. Ha elalszok, elrepülök valahova máshová, s mikor felkelek, már reggel lesz és el kell hagynom.. ezt az egészet. És ezt nem akartam. Csak érezni. Érezni az otthont és a biztonságot.
Hajnalban, felkönyököltem az ágyon, próbáltam minél kevesebbet mozogni, mert még véletlenül se akartam őt felébreszteni. Csak néztem az arcát. Ember, biztosan nem láttál még ilyen gyönyörűséges arcot - tudom, hogy fiúkra nem mondunk ilyet, -, szóval annyira helyes volt. Minden milliméterét végig jártam a szememmel, az eszembe akartam vésni jó erősen, másrészt meg annyira szívet-melengető látvány volt ahogy ott aludt békésen, hogy akár fel is faltam volna vagy ellopom Őt és hazahozom magamnak. Abban a pillanatban képes lettem volna rá. Csukva volt a szeme, de tudtam és tudom, hogy alatta gyönyörű meleg-barna szem pihent. Mikor rám néz, mindig úgy érzem, mintha börtönbe esnék a tekintetében. Ez gyengévé tesz és ez az, amit mindennél jobban utálok magamban. Na és a szája. Rég csókolt már meg vele, igaz akkor éjszaka kaptam tőle puszit a homlokomra, mégis hiányzott. Elidőztem rajta a tekintetemmel, mert egy belső hang - lehet ez is a tudatalattim volt, talán a józan ész, de szerintem nincs különbség köztük, nem is értem mért hívom tudatalattinak - azt mondta, hogy soha nem fog már becsókolni vele. Ennek tudatában sem voltam szomorú akkor.
Egyenletesen vette a levegőt és ez olyannyira nyugtatólag hatott rám, hogy azokban a percekben meg is feledkeztem minden olyanról, ami a többi napokon történt. Fél órán át bámultam őt, így vissza gondolva nagyon kevés volt, de nagyon elfáradtam.
Lehajtottam a fejem mellé, mire felébredt. Biztos voltam benne, hogy amíg figyeltem aludt, de mikor kinyitotta a szemét egy cseppet elbizonytalanodtam. Egyenesen a szemembe nézett, én mégis úgy éreztem, hogy a lelkemig belelát, talán tudta, hogy néztem őt. Lebuktam. Egyik szememről a másikra vándorolt a tekintete, majd elmosolyodott. A legszelídebb és legártatlanabb mosoly volt, és ugyanakkor a legálmosabb is. Reflexszerűen visszamosolyogtam rá, majd hozzá bújtam. Védelmező karjait körém fonta, majd puszit lehelt a szemöldököm közé. Mosolyogva hagytam ott a valóságot, minden porcikám boldog volt.
Igen, boldog volt. Néha még álmodok ezzel az éjszakával, s mindig, mikor felkelek az a mondat fut át a fejemben, hogy bár ne keltem volna fel. Ami idétlen kijelentés, hogy finoman fogalmazzak.. Az álmaimban még mindig érzem azt a biztonságot nyújtó karokat, de ez már közel sem az, amit akkor éreztem. Egy olcsó utánzat. Egy álmaimban kísérő szajha.
Talán egy nap elhagy ez, elhagy minden ilyen dolog, ami még bennem van. Valamikor azt kívánom, bárcsak gyorsabban elmenne, minél előbb túl lennénk ezen a passzív szenvedésen, máskor meg semmiért sem hagynám elmenni és ezért mazochistának nevezhetném magam. Van benne logika? Ne keresd.
Talán egy nap.
x
2014. május 14., szerda
sós boldogság
Az óceánpart mellett sétáltak, ahol már alig volt ember. A nap
lemenőben volt, s az eget rózsaszínre festette, viszont a víz továbbra
is szikrázóan kék maradt. Nem értek egymáshoz, még csak nem is néztek
egymásra. Mindkettőjük a homokot leste, s a vizet ami nyaldosta a
partot, néha hozzájuk is felért. Gyönyörű nap volt, a levegő kellemes
melege cirógatta bőrüket. Csendben sétáltak, de olyan természetességgel,
hogy az emberfia azt hihette, ezek itt összetartoznak. De nem. Viszont
ezt a sétát meg kellett tenniük, muszáj volt.
A lány megköszörülte torkát, s megszólalt: Tudod, nem értelek téged. Mégis érzem, hogy képes lennél rá. A fiú egy pillanatra a lányra pillantott, aki búsan, lehajtott fejjel sétált mellette. - Miből gondolod?- kérdezte. - Biztos nem emlékszel már rá.. de volt egyszer, hogy valaki csúnyát mondott nekem, ami rosszul esett. Te is ott voltál, de én kijöttem abból a szobából. Pár perccel később kijöttél utánam, leültél a kanapéra és magadhoz szorítottál és azt mondtad én kérek bocsánatot helyette, ez tényleg csúnya volt, aztán nyomtál egy puszit az arcomra.- mondta, de nem volt bátorsága felnézni, pedig kínozta a kíváncsiság, hogy vajon milyen arcot vág erre. Csendben sétáltak tovább, csak a partra szaladó víz hangja muzsikált a levegőben.
Megállt, kedvesen rámosolygott a fiúra, és lehuppant a meleg homokba, a fiú is követte őt. - Aztán egyszer sírtam és te odajöttél és szorosan magadhoz öleltél. De tudod, úgy igazán. Kérdezgetted mi a baj, de én nem akartam elmondani. Igazából azért nem, mert Te voltál a bajom. Mindegy. És erre mondtad, hogy oké, de addig itt fogunk állni és ölelni fogsz amíg el nem mondom. Percekig ott szorongattál és kisírtam magam végül megnevettettél.- most viszont azonnal a fiúra nézett, aki belebambult az óceán végtelenségébe, s halvány mosolyt biggyesztett arcára. Gyorsan visszakapta fejét, nehogy észrevegye őt. Újra csend lett. A lány babrálni kezdte a homokban lévő apró kavicsokat. Nem tudott már mit mondani. Mit is mondhatna, hisz már mindent elmondott. Az elejétől a végéig, a fiú csak hallgatta. Nem szólt semmit, néha azért kérdezett, de nem kommentálta az elhangzottakat. A fiú nekitámasztotta a fejét a kezének. Nem gondolt semmire, vagyis próbált nem gondolni. A lány is észrevette, hogy mennyire tanácstalan. El akart már menni onnan, mert szívében gyülekezni kezdtek a felhők. A szomorúság lassan-lassan kezdett eluralkodni rajta. Tudta, hogy ha itt marad, talán elsírja magát vagy még rosszabb..
Felsóhajtott, mire a fiú összerezzent. Halkan felállt, egy pillanatra még a fiúra nézett, de már ez is kezdett egy elmosódott kép lenni. Miután megfordult, elkapta a kezét: Hova mész?- kérdezte, hangjában a kétségbeesés bujkált. A lány lenyelte a szorongató sírást, majd felelt. - Szerintem már mindent megbeszéltünk.
A fiú gyorsan felpattant a lány elé állt, s a szemeit fürkészte. Igen, látja, látja, hogy sírni akarok.- Gondolta. - Csókolj meg!- mondta a fiú határozottan. A lány szíve a torkába ugrott. Eszébe jutott valami, még múltkorról, mikor ott voltak. Az ölében ült, az alkohol már megtette a hatását mindkettejük számára. Külső szemmel mégsem azoknak a gusztustalan részeg pároknak tűntek - mert hát nem is jártak -, inkább azoknak, akik egy kis bátorítás kíséretében megtalálják azt, amit józanon nem képesek. A fiú mosolyogva nézte a lányt, aki viszont nem bírta levenni a szemét a fiú szájáról. Mutatóujjával megtapintotta azt a puha ajkat, ami igazán megrészegítette őt. - Olyan.. olyan durva szád van. Tu-tudod nem értem, mért nem csüngnek rajta a csajok. - a fiú felnevetett. - Nem hiszed el? Smároltam már pár fiúval, de még egyik szája se volt ennyire…- megakadt. Tovább bámult rá. Nem találta a megfelelő szót. - Csókolj meg.- mondta aztán, mire a fiú nevetve hozzápréselte száját az övéhez.
Odaugrott hozzá s megragadta tarkóját. Megcsókolta.
A zene
A lány megköszörülte torkát, s megszólalt: Tudod, nem értelek téged. Mégis érzem, hogy képes lennél rá. A fiú egy pillanatra a lányra pillantott, aki búsan, lehajtott fejjel sétált mellette. - Miből gondolod?- kérdezte. - Biztos nem emlékszel már rá.. de volt egyszer, hogy valaki csúnyát mondott nekem, ami rosszul esett. Te is ott voltál, de én kijöttem abból a szobából. Pár perccel később kijöttél utánam, leültél a kanapéra és magadhoz szorítottál és azt mondtad én kérek bocsánatot helyette, ez tényleg csúnya volt, aztán nyomtál egy puszit az arcomra.- mondta, de nem volt bátorsága felnézni, pedig kínozta a kíváncsiság, hogy vajon milyen arcot vág erre. Csendben sétáltak tovább, csak a partra szaladó víz hangja muzsikált a levegőben.
Megállt, kedvesen rámosolygott a fiúra, és lehuppant a meleg homokba, a fiú is követte őt. - Aztán egyszer sírtam és te odajöttél és szorosan magadhoz öleltél. De tudod, úgy igazán. Kérdezgetted mi a baj, de én nem akartam elmondani. Igazából azért nem, mert Te voltál a bajom. Mindegy. És erre mondtad, hogy oké, de addig itt fogunk állni és ölelni fogsz amíg el nem mondom. Percekig ott szorongattál és kisírtam magam végül megnevettettél.- most viszont azonnal a fiúra nézett, aki belebambult az óceán végtelenségébe, s halvány mosolyt biggyesztett arcára. Gyorsan visszakapta fejét, nehogy észrevegye őt. Újra csend lett. A lány babrálni kezdte a homokban lévő apró kavicsokat. Nem tudott már mit mondani. Mit is mondhatna, hisz már mindent elmondott. Az elejétől a végéig, a fiú csak hallgatta. Nem szólt semmit, néha azért kérdezett, de nem kommentálta az elhangzottakat. A fiú nekitámasztotta a fejét a kezének. Nem gondolt semmire, vagyis próbált nem gondolni. A lány is észrevette, hogy mennyire tanácstalan. El akart már menni onnan, mert szívében gyülekezni kezdtek a felhők. A szomorúság lassan-lassan kezdett eluralkodni rajta. Tudta, hogy ha itt marad, talán elsírja magát vagy még rosszabb..
Felsóhajtott, mire a fiú összerezzent. Halkan felállt, egy pillanatra még a fiúra nézett, de már ez is kezdett egy elmosódott kép lenni. Miután megfordult, elkapta a kezét: Hova mész?- kérdezte, hangjában a kétségbeesés bujkált. A lány lenyelte a szorongató sírást, majd felelt. - Szerintem már mindent megbeszéltünk.
A fiú gyorsan felpattant a lány elé állt, s a szemeit fürkészte. Igen, látja, látja, hogy sírni akarok.- Gondolta. - Csókolj meg!- mondta a fiú határozottan. A lány szíve a torkába ugrott. Eszébe jutott valami, még múltkorról, mikor ott voltak. Az ölében ült, az alkohol már megtette a hatását mindkettejük számára. Külső szemmel mégsem azoknak a gusztustalan részeg pároknak tűntek - mert hát nem is jártak -, inkább azoknak, akik egy kis bátorítás kíséretében megtalálják azt, amit józanon nem képesek. A fiú mosolyogva nézte a lányt, aki viszont nem bírta levenni a szemét a fiú szájáról. Mutatóujjával megtapintotta azt a puha ajkat, ami igazán megrészegítette őt. - Olyan.. olyan durva szád van. Tu-tudod nem értem, mért nem csüngnek rajta a csajok. - a fiú felnevetett. - Nem hiszed el? Smároltam már pár fiúval, de még egyik szája se volt ennyire…- megakadt. Tovább bámult rá. Nem találta a megfelelő szót. - Csókolj meg.- mondta aztán, mire a fiú nevetve hozzápréselte száját az övéhez.
Odaugrott hozzá s megragadta tarkóját. Megcsókolta.
A zene
2014. április 5., szombat
Remény
Már nem hallottam a zenét, mert a szemei teljesen megbabonáztak. Ahogy belenézek, minden ami velem történt megjelenik. Mintha egy időutazáson mennék végig. Közel van hozzám, de még mindig olyan távolinak tűnik, mintha kilométerek lennének köztünk. Ahogy mosolyog rám, teljesen lebénul mindenem. Nem bírok mozogni. Nem akarok mozogni, mert ez így jó nekem. Abban a percben, hogy megérzem parfümjének illatát, összerándul a gyomrom. Valami elkezd derengeni régről, amire azt hittem, hogy már képtelen vagyok emlékezni.
Fél éve történhetett, lehet már több is. Hajnal volt, és habár meleg volt, mégis hűvös volt a szobában. A hideget ugyan éreztem, mégsem fáztam. Testének melege mintha csak magához szorított volna, egy láthatatlan kar, ami nem enged el. Nem is akartam. Egy puszit nyomott a homlokomra, és akaratlanul elmosolyogtam. Megpróbáltam még jobban hozzábújni, ami képtelenség, mert gyakorlatilag semmi hely nem volt már köztünk. Karjával védelmezően átölelt, és úgy éreztem, hogy hazaértem,. Miután becsuktam a szemem, megéreztem azt az illatot, ami ettől a perctől fogva mindig kísértett. Az illatmámorban, a karjaiba zárva aludtam el. Újra éreztem valamit, amit már rég nem.
Egyre erősebb az illata, s a szívem vadul ver miatta, ki akar törni a mellkasomból. Mintha száz év is eltellene, mire odaér az orrom elé, de én várok. Megragadja az arcomat, amire nem igazán számítok, úgyhogy kissé összezavarodom. Megcsókolja a homlokomat.. mintha csak ezzel akarna köszönni, majd eltol magától és a szemembe néz. Mosolyog, nem csak a szája, a szeme is. Érzem, ahogy mindenemet ellepi a melegség, s érzem, hogy véget ért az egyedül töltött hosszú utam, hazajöttem. Lassan húz magához, ami megőrjít, de nem ellenkezem, nem siettetek semmit. Még messze van, de már most érzem, hogy bizsereg a szám.
Egyre erősebb az illata, s a szívem vadul ver miatta, ki akar törni a mellkasomból. Mintha száz év is eltellene, mire odaér az orrom elé, de én várok. Megragadja az arcomat, amire nem igazán számítok, úgyhogy kissé összezavarodom. Megcsókolja a homlokomat.. mintha csak ezzel akarna köszönni, majd eltol magától és a szemembe néz. Mosolyog, nem csak a szája, a szeme is. Érzem, ahogy mindenemet ellepi a melegség, s érzem, hogy véget ért az egyedül töltött hosszú utam, hazajöttem. Lassan húz magához, ami megőrjít, de nem ellenkezem, nem siettetek semmit. Még messze van, de már most érzem, hogy bizsereg a szám.
Eszembe jut az első alkalom, mikor megcsókolt. Vagy én őt, már nem emlékszem teljesen. Talán ő is elfelejtette már. Kint feküdtünk a fűben és az eget lestük. Nyár volt, kellemesen meleg. Csillagok vándoroltak az égen és ez álmokkal ajándékozott meg minket. Szerettünk volna repülni és szabadnak lenni. A hátán feküdt s felfele mutogatott miközben magyarázott dolgokról… Nem emlékszem, de szerintem akkor sem figyeltem azokra, amik elhagyták a száját. Csak figyeltem, ahogy mozog. Megbabonázott, amit percekkel később ő is észrevett. Összerezzentem, mikor rájöttem, hogy nem beszél, hanem Rám figyel. Mosolyogni kezdett, aztán felnevetett. Édes, dörmögő hangjára én is felvirultam, már nem volt annyira komoly az arcom. És akkor csend lett. Nem az a kínos csend, hanem az, amikor a Világ megszűnik létezni. Hallottam a szívem kalapácsolását, és pillangókat láttam annak ellenére, hogy nem is voltak ott. Egy gyenge szellő suhant át köztünk, felkapta a hajamat. Ebben a pillanatban emelte fel ő és én előre a fejemet. Habár a szánk összeért, mégsem volt teljes a csók, mert a hajam, mint valami védő háló közénk állt. Csak egy pillanat volt az egész, ami nem ismétlődött meg még egyszer akkor este.
Még mielőtt találkozna a szánk, egyszerre becsukjuk a szemünket. A szivárvány színeiben táncolok egy olyan dallamra, ami csak a fejemben van. A szívem a torkomban várakozik, miközben lepkék lepik el a hasamat. Gyenge vagyok, hogy ennyire megadom magam az érzésnek, de nem érdekel. Mert gyengeségem ellenére, még mindig ott van a tudat, hogy biztonságban vagyok. Most igen. Mihelyt átölel, engedek a lábaimnak, ami remeg attól, hogy hazatértem. Hazatértem és végre lepihenhetek. Egy pillanatra abba hagyja, mire csalódott leszek. Elránt magától, erősen a kezei közé fogja a fejemet. Suttogva, alig hallhatóan azt mondja: Tudom.Aztán újra megcsókol.
- 2014
'30
Az öltöny mindig is jól állt neki, ezt senki sem tagadhatta, aki ismerte. Sajnos ritkán horda őket. Általában valami nagy eseményre vette fel, mint temetések, szülinapok vagy a bálok. A bálok különösképp speciálisak voltak az emberek számára. Nyáron, mikor a tűz elszabadult az emberek szívében, sok emlékkel meg tudta tölteni mindenki lelkét. A nyári bálok mindig különlegesebbek voltak a tavaszi vagy őszi partiknál. Télen más volt a helyzet, mert a karácsony szelleme olyan erővel húzta fel az emberek lelkesedését, hogy akár két napon át is eltartott a mulatság. Nem mondom, hogy az őszi bálok nem tartották a színvonalt, mert akkor hazudnék, inkább csak a görcsös ragaszkodás volt a nyár felé. Akármennyire akarta az ember úgy kitáncolni a szívét, mint akkor a naplementében, valami mindig hiányzott.
Mivel újra a küszöbön volt az ősz, a levelek sárgultak már s a szél is hidegebben süvített, így jött el az első őszi bál is. Mindenki ott volt, aki még visszasírta a nyár örömeit s abban reménykedett, hátha újra élhetni a lehetetlent. Én sosem voltam az a reménykedő típus, sosem azért vettem részt ezeken az eseményeken, mert valamit újra akartam élni. Sőt, nem is lett volna mit. Az egyetlen dolog, amiben reménykedhettem volna az az, hogy történik egyáltalán valami. Újra annál az asztalnál ültem, ahol mindig is szoktam, s figyeltem az embereket ahogy a zene ütemére forogtak a parketten. Ez számomra olyan dolog volt, ami kitudott kapcsolni s elfeledtetni az aznapi dolgaimat. Mert hát, elég sűrű napjaim voltak, de az ilyen partik mindig megnyugtattak. Az innivalómat kevergetve a semmibe bámultam, mikor azonban a szemem elé került egy öltönyös fiatalember. Jóvágású, férfi arcú teremtmény, aki miatt tényleg szerettem a bálokat. Mindig ugyanazt csinálta. Letette kabátját, s leült a barátai körében, de sosem vett részt a beszélgetésben. Állandóan egy tollat fogott a kezében s egyenletesen forgatta ujjai között. Általában mindig a zene ritmusára. Ilyenkor gondolkozott, látszott a szemeiben, hogy egészen máshol keringnek a gondolatai. Én ilyenkor szabadabbnak éreztem magam, és kevésbé érintett kellemetlenül, hogy figyelem. Ha valaki valaha is figyelt engem ilyenkor, valószínű rájön, hogy őt bámulom, de sosem kaptam eféle visszajelzést. Mikor aztán kitöprengte magát, ahogy akkor is, a táncparkettre lépett. Mindig másvalakivel táncolt, sosem tervezte el kivel fog aznap este, csupán aki elé került, azt felkarolta és suhant vele körbe-körbe. Ez volt mindig a kedvenc részem, az ahogy táncolt. Az a fajta kisugárzás töltötte be a termet ilyenkor, amilyet ritkán érez vagy lát az ember. Teljesen megbabonázott ilyenkor a keringővel harmonikusan egybefont tánca. Sokszor kívántam, hogy bár rám esne a véletlen szerencse, de sosem túloztam el a reménykedést, hisz én mindig csak itt ülök. Órákon át táncolt, én hatalmas mosollyal követtem őket a szememmel.
Ám mikor ütött az óra, hogy hazamenjek, magamban elköszöntem tőle, a táncától, majd a kabátomért mentem. Ez volt az, ami feltöltött energiával, hogy úja elkezdhessem a hetet. Az ajtóhoz érve valaki loholt mögöttem, ezért úgy gondoltam félre állok az útjából. Aki így siet kifele, az sosem jelent jót, ezt már korábban megtanultam. Meglepetésemre ez a valaki a nevemen szólított meg engem s rögtön felismertem a dörmögő hangját. Azonnal megfordultam, és próbáltam nem annyira meglepettnek látszani, mint amennyire az voltam. Most már nem sietett, csak odalépett hozzám s megragadta a kezemet. Gyengéden megcsókolta majd egy mosollyal rám nézett. Nagyon reménykedtem benne, hogy minden amit abban a pillanatban éreztem nem ül ki az arcomra. - Már haza is megy?- tette fel végül a kérdést, ami teljességgel letaglózott. - Már régen itt vagyok. Mellesleg holnap korán kell kelnem.- mondtam minél ridegebben. Látszott rajta, hogy cseppet sem zavarja a távolságtartásom.
- Ugyan, egy ilyen Hölgynek mint maga, nem kellene az ilyen pazar bálokról hazasietnie. Vagy talán a sok udvarló elkergette?- felelte mézes-mázas hangon.
- Mintha akármit is tudna.- mondtam a szememet forgatva. - Egy valamit tudok, mégpedig azt, hogy amíg nem táncol maga velem, addig nem megy haza.- most már nem tűnt annyira émelyítően nyálasnak az amit mond, sokkal inkább a komolyság csengett a szavaiban. Egy ideig nem is tudtam, hogy mit feleljek, hisz mint említettem Ő sohasem kért fel még nőt se egy bálon.- Túl magabiztos maga ahhoz, hogy…- összeakadt a nyelvem, mert nem tudtam nemet mondani egy ilyen felkérésre. Mégis megijedtem a közeledésétől. - Elnézést.- Mondtam s azzal kirohantam az ajtón. Most már éreztem, hogy megbántam azt amit tettem, mégis mentem tovább. Majd egy utca sarkánál megálltam s a fejemet fogva leültem a padkára.- Fél tőlem?- kérdezte, mire teljesen összerezzentem. Nem gondoltam, hogy utánam jön. - Mindegy is, inkább álljon fel onnan, mielőtt összeszed valami nyavaját.- mondta, mire a kezét nyújtotta felém. Nem tudtam megint nemet mondani, úgyhogy megfogtam, mire felhúzott. - Nos? Megkaphatom azt a táncot?
Mély levegőt vettem majd egy halvány mosoly ült rá az arcomra és tudtam, hogy ha újra elszaladok, valószínűleg nem jön utánam. - Legyen.
Teljességgel lesokkolt a közvetlensége, de nem bántam. Erősen megfogta a kezem és a másik kezét a hátamnál pihentette. Zene nélkül, ütemtelenül táncoltunk a csillagos ég alatt. Az őszi szél a levelekkel játszott amíg mi a csendbe ringatóztunk.- Mellesleg - a száját szorosan a fülemhez tette - abban a bálteremben van egy hatalmas tükör. Úgyhogy tudok mindent. - majd rám nézett mosolyogva, bele a szemembe, hátha látja azt a pillanatot, mikor rájövök mire gondolt. A szívem egy pillanatra megállt dobogni, mire megértettem mire gondolt s ő ezt még szélesebb mosollyal nyugtázta magában. Hirtelen magához rántott és szorosan megölelt. Sosem fáztam többet ősszel. Soha.
- 2014
Álmok
Hirtelen felpattan a szemem. Mereven fekszem az ágyon s gyorsan veszem a levegőt. Talán egy újabb rémálomból ébredek fel, de nem emlékszem rá. Kivételesen most nem félek, sőt érdekes is, hogy ennyire nyugodt vagyok. Csak abból tudom megállapítani, hogy valami rosszból jöttem, hogy gyorsabban veszem a levegőt és a torkomban dobog a szívem.
Oldalra fordulok és mosolyra húzódik a szám. Minden kétségem elszáll afelől, hogy nyugodt vagyok, mert így, hogy itt van, az vagyok. Lassan felülök az ágyban és felállok. Elcsoszogok a fürdőszobába, csendesen teszem, mert nem akarom felébreszteni. A tükörben nézegetem magam, ami fura érzéssel tölt el, de nem tudom megmagyarázni miért, így a fáradtságra tippelek. Megmosom az arcomat, ami kicsit felébreszd, de tudom, hogy amint visszamegyek aludni fogok mint a bunda.
Lassan visszasétálok az ágyba, de útközben mosolyogva őt nézem. Elfog az a meleg érzés amit mindig érzek, mikor rágondolok. Ha tudnád mennyire szeretlek.- gondolom magamban. Mondjuk, amúgy is tudja, de állandóan azt érzem, hogy nem éreztetem vele eléggé, hogy mennyire fontos nekem.
Óvatosan visszafekszem az ágyba, de alig telik bele fél másodpercbe, és odafordul hozzám. Erős karjával átkarol engem, érzem, hogy bőre mennyire puha, odahúz magához és puszilgatni kezd. Mosolyogok és a szorítása ellenére odafordulok hozzá. Habár sötét van a szobában, a hold fénye ad annyi világosságot, hogy láthassam az arcát, amit elkezdek simogatni. Néha veszekedünk ez igaz, de azokért a pillanatokért, mint például ez, bármi megérné. Megcsókolja a homlokom és álmos szemeivel mélyen belenéz az enyémbe. Percekig csak nézzük egymást, majd óvatosan hozzápréseli az ajkát az enyémhez. Puha, meleg és lágy. Ezek a szavak jutnak eszembe. Aztán megcsókol még egyszer és mégegyszer. Karjával átölel újra és magához szorít utoljára. Lábunkat összefonjuk s ő átkarol, én pedig a nyaka köré fonom a kezem. Majd miközben a szánk összeér, mindketten álomba merülünk
Riadtan ébredek fel s meglepetésemre a sötétség fogad. Emlékszem minden egyes pillanatra, mindenre amit éreztem, de ahogy ezen gondolkozok érzem, hogy lassan-lassan minden részlet tovaszáll. A valóság súlya húzza le a mellkasomat, a cudar valóság, amivel most szembe kell néznem. Hirtelen felülök, kétségbe esetten próbálok emlékezni, hogy mit láttam, miközben a kezemmel az üres, hideg helyet simogatom magam mellett. És ekkor összetörik bennem valami. Visszahuppanok a párnába és belátom, hogy újra volt egy álmom. Újra álmodtam, de már nem is emlékszem, hogy mit, csak érzem, hogy amint felkeltem, szomorú lettem.
Mert ez soha nem volt így, soha nem lehetett és soha nem is lesz.
- 2014
CN #11
Van ez a megmagyarázhatatlan dolog, mikor valami különlegeset érzel a másik iránt. Ez alatt nem a szerelmet, a testvéri vagy anyai szeretet értem és semmi hasonlót, hanem mikor valaki megjelenik az éltedben - és még ha nem is ismered - a kisugárzása olyan szinten rabul ejt, hogy ezután valamiért mindig máshogy nézel rá. Hónapok sétálnak egymás után, de még mindig benned van ez az érzés, hogy valami oknál fogva ez a személy különleges, vagy különleges lesz az életedben. De nem tudod szavakba önteni miért.
Aztán egy nap megismered, mert tudod és tudtad, hogy meg kellett ismerned, és felerősödik az a megérzés, hogy ennek így kell lennie. Mert van benne valami, amit másnál még nem tapasztaltál. Valami amiért tudod, ez hozzád tartozik.
Mint mikor egy kirakóst raksz ki, szépen lassan, de mikor a végére érnél egy darab eltűnik. Pontosan tudod melyik az, és tudod, hogy csodás kép lenne belőle ha meglenne. Nem fogod keresni, mert azért annyira mégsem fontos kirakni a puzzle-t. A kép végül is így is szép, de mégsem teljes. Majd egy nap talán újra kirakod: sikeresen.
Aztán eljön az a nap, mikor véletlenül rábukkansz a szekrény alatt arra az egyetlen darabra, ami ha nem is tudatosan, de zavart, hogy nincs meg, ezáltal nem tette teljessé a képedet.
Aztán eljön az a nap, mikor véletlenül rábukkansz a szekrény alatt arra az egyetlen darabra, ami ha nem is tudatosan, de zavart, hogy nincs meg, ezáltal nem tette teljessé a képedet.
Csodálatos érzés találkozni ezzel az elveszett darabbal, még akkor is, ha újra csak egy eltűnt darab lesz az életedben. Mert különleges, egyedi és az az érzés, hogy van egy ilyen személy aki iránt ilyet érzel, aki a kirakósod része: felbecsülhetetlen.
- 2013
Nap
Mennyi idő kell ahhoz, hogy újra talpra állj, mikor a minden összedől? Mikor mindenkiben csalódsz, vagy összetörik a szíved, mikor elveszik minden hited a világ felé. Van meghatározott idő?
Szerintem nincs. Talán olyanok vagyunk, mint az időjárás. Az életünkben vannak rossz idők, van mikor minden befagy, de ott a ragyogó napos oldal is. Viszont soha sem tudhatjuk messziről, hogy éppen most mi fog jönni. Azt tudjuk, hogy jönni fog, mert az élet nem áll meg, ahogy az életünkön áthaladó csúnya felhők is tovább mennek. de szikrázó napsütés is egyszer a horizont alá bukik. Mert biztosra tudjuk, hogy semmi sem állandó, a napsütés se marad örökre, sem a felhők, amik beárnyékolják az életünket.
Szerintem nincs. Talán olyanok vagyunk, mint az időjárás. Az életünkben vannak rossz idők, van mikor minden befagy, de ott a ragyogó napos oldal is. Viszont soha sem tudhatjuk messziről, hogy éppen most mi fog jönni. Azt tudjuk, hogy jönni fog, mert az élet nem áll meg, ahogy az életünkön áthaladó csúnya felhők is tovább mennek. de szikrázó napsütés is egyszer a horizont alá bukik. Mert biztosra tudjuk, hogy semmi sem állandó, a napsütés se marad örökre, sem a felhők, amik beárnyékolják az életünket.
És majd akkor, mikor nem számítasz rá, mikor a legkevésbé sem vagy felkészülve az érkezésére, jönni fog valaki, aki a nap lesz az egeden, aki okot fog adni arra, hogy újra mosolyogj. Amikor újra megtanulsz bízni az emberekben. Aki miatt kockára fogsz tenni mindent, átsétálsz majd a borzalmak felett egy kötélen, hogy megérkezz a túloldalra, ahol a boldogság vár. Ez a valaki már úton van Feléd, ne aggódj. Tudni fogod ki lesz az. S mi több, lehet Ő is a Te érkezésedre vár, tehát Te az Ő napja leszel.
Hol vagy már?
- 2013
Október
Próbálok ellazulni, nem gondolni semmire és nem figyelni a körülöttem lévő emberekre. Nem szeretem az iskolát, illetve de, csak nem ilyenkor. Zene a fülemben, mégsem tudok teljesen megnyugodni, mert a sírás fojtogat. Olyan erősen szorítja a torkom, hogy alig kapok levegőt s a fájdalom a szívembe is beleszúr.
Kinézek az ablakon és látom a kacagó gyerekeket, ahogy fogócskáznak. Igazság szerint irigylem őket, bár én is visszamehetnék az időbe, amikor a dolgok még sokkal egyszerűbbek voltak. Mért akartam ilyen hamar felnőni?
Az ablak melletti fákon már sárgulnak a levelek, mégis ha kinézek az ablakon, az égen fel sem tűnik, hogy ősz van.
Érzem, hogy úrrá lesz rajtam a bánat, tudom, hogy ezt már nem tudom irányítani, mégsem engedem, hogy akár egy könnycsepp elhagyja a szememet. A lelkem fáj, remeg a fojtott érzéstől, érzem, hogy ő sír helyettem. Levetkőzi azokat a szíjakat, melyek nem hagyják lélegezni őt, de mégsem tűnnek el igazán. Apró cérnaként kötözi körbe, kisebesítve bőrét.
Némán sírok, ott bent ahol senki sem hallja, kint segítségért kiabálok, de senki sem hallja.
- 2013
Kinézek az ablakon és látom a kacagó gyerekeket, ahogy fogócskáznak. Igazság szerint irigylem őket, bár én is visszamehetnék az időbe, amikor a dolgok még sokkal egyszerűbbek voltak. Mért akartam ilyen hamar felnőni?
Az ablak melletti fákon már sárgulnak a levelek, mégis ha kinézek az ablakon, az égen fel sem tűnik, hogy ősz van.
Érzem, hogy úrrá lesz rajtam a bánat, tudom, hogy ezt már nem tudom irányítani, mégsem engedem, hogy akár egy könnycsepp elhagyja a szememet. A lelkem fáj, remeg a fojtott érzéstől, érzem, hogy ő sír helyettem. Levetkőzi azokat a szíjakat, melyek nem hagyják lélegezni őt, de mégsem tűnnek el igazán. Apró cérnaként kötözi körbe, kisebesítve bőrét.
Némán sírok, ott bent ahol senki sem hallja, kint segítségért kiabálok, de senki sem hallja.
- 2013
CN #10
Az illatod követ engem ezen az őszi, békés éjszakán. A kerti fánkon megsárgult már a levél és készen áll, hogy lehulljon a földre. De egyelőre marad és vár arra a hideg éjszakára, ami végül a földre húzza majd őt. A hőmérséklet is vagy 15 fokot csökkent azóta, mióta lehunytam a szemem. Még nyár volt, mikor becsuktam, de mire újra kinyitottam, már egy bögre forró teát szorongatva lesek ki az ablakon.
Érzem az illatod, annak ellenére, hogy már rég nem vagy itt. Tudom képtelenség, mégis néha azon kapom magam, hogy a ház bizonyos pontjain érezlek vagy az őszi szellő elhúzza előttem a mézesmadzagot.
Az érintésednek már hűlt helye van a karomon, lehet ezét fázom annyira. Mégis érezlek. Habár a szívem meleg, mert valamikor még boldogság élt ott, a bőrömön a hideg futkározik.
Igaz, tudatosan nem gondolok rád, mégis eszembe jutsz. Csak akkor tudom, hogy Te jártál az eszemben, mert ilyenkor gyorsabban dobog a szívem.
Olyan vagyok mint ezen a fán a levelek, amit most is nézek?! Görcsösen ragaszkodok valamihez, amit már el kellene engednem s tova szállni, mégis inkább várok, amíg egy erős fagy le nem taszít onnan?
Érzem az illatod, annak ellenére, hogy már rég nem vagy itt. Tudom képtelenség, mégis néha azon kapom magam, hogy a ház bizonyos pontjain érezlek vagy az őszi szellő elhúzza előttem a mézesmadzagot.
Az érintésednek már hűlt helye van a karomon, lehet ezét fázom annyira. Mégis érezlek. Habár a szívem meleg, mert valamikor még boldogság élt ott, a bőrömön a hideg futkározik.
Igaz, tudatosan nem gondolok rád, mégis eszembe jutsz. Csak akkor tudom, hogy Te jártál az eszemben, mert ilyenkor gyorsabban dobog a szívem.
Olyan vagyok mint ezen a fán a levelek, amit most is nézek?! Görcsösen ragaszkodok valamihez, amit már el kellene engednem s tova szállni, mégis inkább várok, amíg egy erős fagy le nem taszít onnan?
Ez lennék én?
- 2013
A segítség
***
Az
ágyban feküdtünk, a szoba csöndes volt. Csak a szuszogásunkat lehetett hallani.
Tudtam, hogy az ő gondolatai is száguldanak az üres térben. Égett még egy
gyertya, de nem is bántam, mert két dolog amitől rettenetesen féltem, az egyik
a sötétség volt. Egy ideje nem aludtam jól és ki nem állhattam a sötétséget.
Valahányszor megpróbáltam elaludni; felébredtem.
Most először vagyok az ő karjaiban, így. Ami azt illeti, még senki se fonta körém a karját e módon: akár egy pajzs vagy egy takaró, ami megvéd attól, ami akkor jön mikor lecsukom a szemem. Megkönnyebbülten éreztem magam, hogy nem kell egyedül végig mennem ugyanazon, amin már egy jó ideje megyek.. Most itt volt ő, aki megvédhetett.
Gyengéden megszorított, majd egy puszit nyomott a hajamra, mert háttal feküdtem neki. Édesen simogató hangján csak ennyit kérdezett: Készen állsz? Bólogatni kezdtem s megfordultam, mert nem akartam a tátongó sötétséget nézni. Ő elfújta a gyertyát,én éreztem ahogy megremeg a testem. Újabb puszit nyomott, de most a homlokomra. A fejemet a mellkasára tettem. Abban a pillanatban már hallottam testének lüktető motorját,ez valamelyest megnyugtatott, olyannyira, hogy bemertem csukni a szemem.
Persze az álmaim most sem maradtak el. Süvítő pengék kergettek engem egy olyan erdőben, amiből nem volt kiút. Talán ha láttam volna valamit tudtam volna, hogy merre menjek, de olyannyira sötét volt, hogy csak azért tudtam, hogy ez egy erdő, mert hallottam az éjjeli állatok kórusát. No meg azt a bizonyos erdei illatot, ami megcsapta az orromat.. Talán ha nem kergetett volna semmi, még élveztem is volna ezt a környezetet. Már vagy egy órája futottam, mikor a távolban megpillantottam egy fénysugarat. Minden erőmet összeszedve neki iramodtam, hogy minél előbb odaérjek. Mikor már a fénynél voltam, rájöttem hogy ez idáig egy barlangban futottam, aminek végre a bejáratához értem. Amint kimáztam a pengék nem követtek már. Egy öreg fatönkön egy férfi ült akinek nem láttam az arcát, ami talán jobb is. Félelmetes horkantás dördült fel torkából, miközben felém fordult. A szívem vadul vert s nem tudtam merre menjek. Csapdában éreztem magam. A csontjaim remegtek a félelemtől, Ő pedig csak közeledett. Ordítani akartam, de egy hang sem hagyta el a számat..
Ordítva ültem fel az ágyon. Még mindig remegtem, de már nem az álmomban. Ő is felkelt s felült mellém. Karjába zárt és hagyta, hogy sírjak. Végig tapogattam azt a helyet, ahol feküdtem. Tiszta víz volt. Ki gondolta volna. Visszadőltünk mindketten. Újra a mellkasán feküdtem, de nem mertem lecsukni a szemem. Sajnos nem hallhattam most az ő szívének kopácsolását, mert az enyém hangosabb volt.
- Nyugodj meg. Próbálj meg elaludni, vigyázok rád!- suttogta, én bólintottam. Gyengéden a hátamat kezdte el simogatni s talán kicsit ringatott is, ami végül elérte azt, hogy ne remegjek. Meglepetésemre, azon az imádnivaló mackó hangján valamit dúdolt is. Biztos vagyok benne, hogy nincs ilyen dal, mégis talán ez volt a legszebb amit valaha hallottam. A ringatás, simogatás és a zene amit dúdolt olyan harmóniában táncolt a levegőben, hogy sikerült elaludnom.
Kinyitottam a szemem. Mikor oldalra pillantottam, láttam az összekócolt kaját, ami mosolyra csalta az arcomat. Kikószálódtam az ágyból, felkaptam egy köntös és az ablakhoz ültem. Már hajnalodott és ezt semmiért sem akartam kihagyni. Talán öt percbe se telt bele, amikor ő is csatlakozott hozzám. Arrébb söpörte a hajamat s gyengéden megcsókolta a nyakam. Mosolyogtam és beletúrtam abba az összekócolt barna hajába. Egy pokrócot tett a hátamra s az ölébe ültetett. Együtt néztük, ahogy a nap kimászik a hegy mögül teret adva sugarainak. Ez a legcsodálatosabb természeti jelenség, szerintem. Nekem ez volt a kedvencem. A két kedvenc dolgom a világon. Nézni a napfelkeltét és ő.
Amint az arcunkat melegítették a sugarak, mindketten felmosolyogtunk. Felé fordultam és megcsókoltam.
- Ez a kedvenc részem- mondtam, miközben a haját simogattam.
- És mért?- mosolyra húzta száját.
- Mert ez mindig elűzi a rémálmaimat.
Most először vagyok az ő karjaiban, így. Ami azt illeti, még senki se fonta körém a karját e módon: akár egy pajzs vagy egy takaró, ami megvéd attól, ami akkor jön mikor lecsukom a szemem. Megkönnyebbülten éreztem magam, hogy nem kell egyedül végig mennem ugyanazon, amin már egy jó ideje megyek.. Most itt volt ő, aki megvédhetett.
Gyengéden megszorított, majd egy puszit nyomott a hajamra, mert háttal feküdtem neki. Édesen simogató hangján csak ennyit kérdezett: Készen állsz? Bólogatni kezdtem s megfordultam, mert nem akartam a tátongó sötétséget nézni. Ő elfújta a gyertyát,én éreztem ahogy megremeg a testem. Újabb puszit nyomott, de most a homlokomra. A fejemet a mellkasára tettem. Abban a pillanatban már hallottam testének lüktető motorját,ez valamelyest megnyugtatott, olyannyira, hogy bemertem csukni a szemem.
Persze az álmaim most sem maradtak el. Süvítő pengék kergettek engem egy olyan erdőben, amiből nem volt kiút. Talán ha láttam volna valamit tudtam volna, hogy merre menjek, de olyannyira sötét volt, hogy csak azért tudtam, hogy ez egy erdő, mert hallottam az éjjeli állatok kórusát. No meg azt a bizonyos erdei illatot, ami megcsapta az orromat.. Talán ha nem kergetett volna semmi, még élveztem is volna ezt a környezetet. Már vagy egy órája futottam, mikor a távolban megpillantottam egy fénysugarat. Minden erőmet összeszedve neki iramodtam, hogy minél előbb odaérjek. Mikor már a fénynél voltam, rájöttem hogy ez idáig egy barlangban futottam, aminek végre a bejáratához értem. Amint kimáztam a pengék nem követtek már. Egy öreg fatönkön egy férfi ült akinek nem láttam az arcát, ami talán jobb is. Félelmetes horkantás dördült fel torkából, miközben felém fordult. A szívem vadul vert s nem tudtam merre menjek. Csapdában éreztem magam. A csontjaim remegtek a félelemtől, Ő pedig csak közeledett. Ordítani akartam, de egy hang sem hagyta el a számat..
Ordítva ültem fel az ágyon. Még mindig remegtem, de már nem az álmomban. Ő is felkelt s felült mellém. Karjába zárt és hagyta, hogy sírjak. Végig tapogattam azt a helyet, ahol feküdtem. Tiszta víz volt. Ki gondolta volna. Visszadőltünk mindketten. Újra a mellkasán feküdtem, de nem mertem lecsukni a szemem. Sajnos nem hallhattam most az ő szívének kopácsolását, mert az enyém hangosabb volt.
- Nyugodj meg. Próbálj meg elaludni, vigyázok rád!- suttogta, én bólintottam. Gyengéden a hátamat kezdte el simogatni s talán kicsit ringatott is, ami végül elérte azt, hogy ne remegjek. Meglepetésemre, azon az imádnivaló mackó hangján valamit dúdolt is. Biztos vagyok benne, hogy nincs ilyen dal, mégis talán ez volt a legszebb amit valaha hallottam. A ringatás, simogatás és a zene amit dúdolt olyan harmóniában táncolt a levegőben, hogy sikerült elaludnom.
Kinyitottam a szemem. Mikor oldalra pillantottam, láttam az összekócolt kaját, ami mosolyra csalta az arcomat. Kikószálódtam az ágyból, felkaptam egy köntös és az ablakhoz ültem. Már hajnalodott és ezt semmiért sem akartam kihagyni. Talán öt percbe se telt bele, amikor ő is csatlakozott hozzám. Arrébb söpörte a hajamat s gyengéden megcsókolta a nyakam. Mosolyogtam és beletúrtam abba az összekócolt barna hajába. Egy pokrócot tett a hátamra s az ölébe ültetett. Együtt néztük, ahogy a nap kimászik a hegy mögül teret adva sugarainak. Ez a legcsodálatosabb természeti jelenség, szerintem. Nekem ez volt a kedvencem. A két kedvenc dolgom a világon. Nézni a napfelkeltét és ő.
Amint az arcunkat melegítették a sugarak, mindketten felmosolyogtunk. Felé fordultam és megcsókoltam.
- Ez a kedvenc részem- mondtam, miközben a haját simogattam.
- És mért?- mosolyra húzta száját.
- Mert ez mindig elűzi a rémálmaimat.
***
Éppen
öltöztünk és hallgattam a beszámolóját az éjszakáról. Nem vagyok könnyű esett,
erre már rájöttem. Sokat rúgtam, kapálóztam és még a felriadásom előtt is
üvöltöttem. Szegény. Azt mondta, hogy fáj a feje, amit teljesen megértek, aztán
rögtön hozzá tette, hogy megéri. Ekkor rámosolyogtam ő közeledett felém.
Éreztem, hogy a szívem majd’ kiszakad a helyéről. Elképesztő, hogy még most is
hogyan tudom szeretni őt. Hatalmas puszit nyomott a homlokomra. Megragadta az
arcomat és az orra hegyét az enyémhez piszézte, aztán megcsókolt.
- Szeretlek!- miután elhagyta ez a szó a számat, csak annyit éreztem, hogy belül valami nincs rendben. Mintha a fogaskerekeim berozsdásodtak volna. Nehezen vettem a levegőt és borzalmasan szédültem. A karjába kapaszkodtam,- de szó szerint, úgy éreztem ha elengedem, az életemnek is vége - nehogy elessek. Valami köhögés-szerű hang jött ki a torkomon, könnyes szemekkel az ő rémült barna szemeibe néztem, aztán minden elsötétült. Újra sötét van és nincs itt ő, hogy megvédjen.
Egy kórházi ágyon ébredtem fel, egy teljesen üres szobában. Kiszálltam az ágyból s a folyosóra szaladtam. Egy nővér suhant el mellett, én azonnal utána fordultam s szólítottam. De nem felelt, ahogy senki más sem. Akárkihez futottam oda, észre se vett. Visszakullogtam a „kórtermembe”, s mikor benyitottam, nem tudtam hinni a szememnek. Ott feküdtem az ágyon, számomra ismeretlen gépekre kötve. Ordítottam. Nem akartam elhinni azt amit látok. A sarokban találtam menedéket, miközben a lábamat szorongatva azon pörgött az agyam, hogy lehet hogy ez is egy rémálom. Talán nem sokára felébredek és minden rendben lesz. Természetesen nem így lett.
Nem sokkal később a szüleim is megérkeztek. Hoztak nekem virágot, lufit s mindenféle üdvözlő lapot a barátaimtól. Anya az ágy mellett ült egy fehér kórházi székben és a kezemet szorongatta. Apa az orvossal konzultált. Mint kiderült, nemrégiben leállt a szívem, de miután kiértek a mentők és újraélesztettek, aztán már nem bírtak felébreszteni; kómába estem. A kezeimet a fülemre tapasztottam és csóválni kezdtem a fejem. Egyszerűen nem hittem el. Egy darabig a karomat is csipkedtem, de ezután se ébredtem fel. Odasétáltam anyához és megöleltem őt.
Újra üres volt a szoba, én az utcákat néztem az ablakból. Talán már elmúlhatott a névnapom. A napból ítélve – mármint amennyire világított – május vége fele járhatott. Én nem éreztem a sugarainak a melegét, viszont láttam a lenge öltözetben szaladgáló embereket. Mit meg nem tennék azért, hogy én is lent lehessek..- gondoltam.
Még ugyanezen a napon valaki benyitott a szobámba. Gondoltam talán a szüleim visszajöttek valamimért, vagy az orvos hívta fel őket, mert valami történt. Arra se méltattam a látogatót, hogy odaforduljak megnézzem ki az, mert a kinti emberek sokkal érdekesebbek voltak számomra. Ők szabadok lehettek. Széknyikorgás zavarta meg az üvöltő csenget, aztán egy ismerős hang.
- Sajnálom, hogy nem jöttem eddig…- mondta s hallottam a hangján, hogy fájnak a szavak neki. A hangja érzéseket indított el bennem, ami nem hiszem hogy lehetséges, mégis éreztem, hogy érzek valamit. Odakaptam a fejem. Ő volt az. Lenge öltözetet kapott magára, de mégis oly’ elegáns volt, hogy alig bírtam betelni a látvánnyal. - .. nem bírtam felfogni, hogy ez történt veled. Hiányzol. Hiányzik a szemed, a hangod…- mondta a kezemet szorongatva s azon a homlokát pihentette. Odasétáltam hozzá és leültem az ágyra. A fejét kezdtem el simogatni, mire ő fölkapta azt, végül megrázta és újra a kezére támaszkodott. Te is hiányzol- mondtam, de pontosan tudtam, hogy ő nem hallhatja ezt.
- Ugye nem hagysz itt bennünket? Ugye nem?- az arcom felé fordította fejét – mármint a fekvő arcomhoz.. – s a könnyeivel küszködött. – Egyszerűen nem teheted meg! Emlékszel? Emlékszel mit mondtam neked, mikor.. – belecsuklott a hangja- .. azon a tavaszi napon, amikor először beszéltünk?- Ó hogy is felejthetném el azt a napot. Mert azon a napon boldog voltam.
- Szeretlek!- miután elhagyta ez a szó a számat, csak annyit éreztem, hogy belül valami nincs rendben. Mintha a fogaskerekeim berozsdásodtak volna. Nehezen vettem a levegőt és borzalmasan szédültem. A karjába kapaszkodtam,- de szó szerint, úgy éreztem ha elengedem, az életemnek is vége - nehogy elessek. Valami köhögés-szerű hang jött ki a torkomon, könnyes szemekkel az ő rémült barna szemeibe néztem, aztán minden elsötétült. Újra sötét van és nincs itt ő, hogy megvédjen.
Egy kórházi ágyon ébredtem fel, egy teljesen üres szobában. Kiszálltam az ágyból s a folyosóra szaladtam. Egy nővér suhant el mellett, én azonnal utána fordultam s szólítottam. De nem felelt, ahogy senki más sem. Akárkihez futottam oda, észre se vett. Visszakullogtam a „kórtermembe”, s mikor benyitottam, nem tudtam hinni a szememnek. Ott feküdtem az ágyon, számomra ismeretlen gépekre kötve. Ordítottam. Nem akartam elhinni azt amit látok. A sarokban találtam menedéket, miközben a lábamat szorongatva azon pörgött az agyam, hogy lehet hogy ez is egy rémálom. Talán nem sokára felébredek és minden rendben lesz. Természetesen nem így lett.
Nem sokkal később a szüleim is megérkeztek. Hoztak nekem virágot, lufit s mindenféle üdvözlő lapot a barátaimtól. Anya az ágy mellett ült egy fehér kórházi székben és a kezemet szorongatta. Apa az orvossal konzultált. Mint kiderült, nemrégiben leállt a szívem, de miután kiértek a mentők és újraélesztettek, aztán már nem bírtak felébreszteni; kómába estem. A kezeimet a fülemre tapasztottam és csóválni kezdtem a fejem. Egyszerűen nem hittem el. Egy darabig a karomat is csipkedtem, de ezután se ébredtem fel. Odasétáltam anyához és megöleltem őt.
Újra üres volt a szoba, én az utcákat néztem az ablakból. Talán már elmúlhatott a névnapom. A napból ítélve – mármint amennyire világított – május vége fele járhatott. Én nem éreztem a sugarainak a melegét, viszont láttam a lenge öltözetben szaladgáló embereket. Mit meg nem tennék azért, hogy én is lent lehessek..- gondoltam.
Még ugyanezen a napon valaki benyitott a szobámba. Gondoltam talán a szüleim visszajöttek valamimért, vagy az orvos hívta fel őket, mert valami történt. Arra se méltattam a látogatót, hogy odaforduljak megnézzem ki az, mert a kinti emberek sokkal érdekesebbek voltak számomra. Ők szabadok lehettek. Széknyikorgás zavarta meg az üvöltő csenget, aztán egy ismerős hang.
- Sajnálom, hogy nem jöttem eddig…- mondta s hallottam a hangján, hogy fájnak a szavak neki. A hangja érzéseket indított el bennem, ami nem hiszem hogy lehetséges, mégis éreztem, hogy érzek valamit. Odakaptam a fejem. Ő volt az. Lenge öltözetet kapott magára, de mégis oly’ elegáns volt, hogy alig bírtam betelni a látvánnyal. - .. nem bírtam felfogni, hogy ez történt veled. Hiányzol. Hiányzik a szemed, a hangod…- mondta a kezemet szorongatva s azon a homlokát pihentette. Odasétáltam hozzá és leültem az ágyra. A fejét kezdtem el simogatni, mire ő fölkapta azt, végül megrázta és újra a kezére támaszkodott. Te is hiányzol- mondtam, de pontosan tudtam, hogy ő nem hallhatja ezt.
- Ugye nem hagysz itt bennünket? Ugye nem?- az arcom felé fordította fejét – mármint a fekvő arcomhoz.. – s a könnyeivel küszködött. – Egyszerűen nem teheted meg! Emlékszel? Emlékszel mit mondtam neked, mikor.. – belecsuklott a hangja- .. azon a tavaszi napon, amikor először beszéltünk?- Ó hogy is felejthetném el azt a napot. Mert azon a napon boldog voltam.
***
Csendes
májusi nap volt, a fákat kellemes szellő rázta s simogatta a mi bőrünket.
Rajzóránk volt és a tanárnő kitalálta, hogy milyen jó hogy ilyen jó időnk van,
tehát ki is mehetünk rajzolni. Leültünk a fűben és azt rajzolhattunk amit
akartunk. Őszintén szólva, nem volt kedvem rajzolni. Csak zenét hallgatni és
figyelni a természetet. Nem voltam boldog. Az osztály egyből kis csoportokra
vált, ki gondolta volna. A legtávolabb voltam tőle, amit nem is bántam, mert el
akartam felejteni a butaságaimat és ezt csak úgy tudtam, hogy ha a legtávolabb
ülök tőle.
Valamit firkálgattam a papíromra, amit a semmivel tennék egyenlővé. A többiek vígan kacarásztak, mindenféle dolgokról csicseregtek. Ebben nem akartam részt venni, mert csak elrontottam volna a hangulatukat, viszont nézni szívesen néztem, ahogy nevettek. Körbe néztem az egész osztályon. Mindenki elvolt valakivel, csak én nem.. és Ő. Amint láttam, most neki sincs kedve rajzolni. Inkább kizárta a világot a fülese segítségével és ő is az eget leste. Szerettem mikor elbambul, vagy ha olyan helyzetben van, hogy nem láthat engem, mert ilyenkor én bátran figyelhetem őt.
Hirtelen felém fordult s a szemeimbe nézett. Teljesen megdermedtem, aztán amilyen gyorsan csak tudtam elkaptam a fejem. Melegem volt. Éreztem, ahogy pirosodik az arcom és semmiképp se akartam visszapillantani, mert éreztem hogy még mindig engem figyel. Drága barátnőm észrevette rajtam, hogy valami történt. Tudta is, hogy merre kapja fejét, aztán nevetni kezdett. Pillanatokkal később már nem is ült mellettem. Kerestem a tekintetemmel, végül azon a helyen találtam meg, ahova nem mertem nézni. Sóhajtottam egy nagyot és számot váltottam, szétterülve a füvön becsuktam a szemem.
- Hé!- mondta nevetve valaki, miközben kikapta a fülemből a fülhallgatót. - Van számomra valamid!- mondta vigyorogva. Nem is hagyta, hogy válaszoljak, mert a kezembe nyomott egy cetlit. Amint az állt: én is kedvellek!
A szívem vadul vert, a boldogság körbejárta a testemet. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, egyszerűen ordítani akartam. Ledobtam mindent a kezemből és felálltam. Ránéztem, hogy tudassam vele, ideért az üzenete, mire ő is felpattant. A fejemet ráztam mosolyogva s szaladni kezdtem. Az ő szája is görbült, egyet s sétálni kezdett felém. Ekkor a nyakába vetettem magam. Ahogy az én testem az övéhez simult, olyan érzés volt, mint mikor a lakat összekattan. Éreztem ahogy az ő szíve is lüktet. A nyakamba szuszogott s amennyire csak tudott szorított; szorított magához.
Az egész osztály tapsolni és fütyülni kezdett. Többen azt kiáltozták, hogy „végre”. Mint kiderült, mindkettőnk érezte azt amit a másik, csak valahogy egyikünk se merte megmondani. Mindenki tudta, hogy szeretjük a másikat, csak mi magunk nem.
Megbeszéltünk, hogy suli után találkoztunk náluk.
Azt sose gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok vele szemben ülni mármint, hogy újra. Mennyiszer, de mennyiszer ültem így és daráltam az aznapi marhaságaimat, de ő mindig végig hallgatott és akárhány selejtes viccet is mondtam, ő mindig nevetett rajtuk. Ettől mindig azt éreztem, hogy csodál engem, hogy örül annak, hogy egy ilyen lány mellett lehet. A tündér sztorim – vagy ha köze sincs hozzá – tragikusan véget ért valamikor régen. Nem voltam aztán boldog talán soha és ahogy láttam ő sem. Igen, láttam őt majdnem mindennap, de akárhányszor nevetett fel, akármilyen jóízűen is adta elő a poénjait a szemeiben ott csillogott egy szó. Egy szó, amit csak én láthattam és senki más, mert tudtam mit érez, tudtam mi futott végig akkor az agyában, mikor felkelt… ugyanezt éreztem én is.
Újra az ágyában ültem vele szemben. Ugyanaz a helyzet volt, de valahogy egészen más, mert megváltoztunk. Ő is és én is. Talán kicsit magasabb lettem, viszont ő mindenképp nőtt egyet. Az én hajam visszakapta majdnem eredeti színét, idősebbek is lettünk. Telelettünk olyan emlékekkel, amelyeknek semmi köze a másikhoz. De egy valami mindkettőnkben megváltozott.. a másikról alkotott véleménye és az, hogy hogyan szeretjük a másikat.
A szemeiben kerestem valamit. Talán a régi dolgokat, de tudtam, hogy akármeddig nézem, azokat úgyse találom meg. Talán abban reménykedtem, hogy elmesél mindent, hogy mi volt vele ez idáig vagy kérdez valamit, de nem. Ő ekkor valami egészen más dolgot tett, olyat, amire sose gondoltam volna.
- Fájt?- kérdezte komolyan, mire én felhúztam a szemöldökömet.
- Mi?- valami ilyesmi hagyta el a számat, nyilván csak azért értette mit mondtam, mert vele szemben ültem és letudta olvasni a számról. Hirtelen megragadta a bal kezemet, persze nem úgy hogy fájjon, csak hogy értsem mire gondol. A fejemet ráztam. Előjött minden. Minden amit akkor éreztem mikor csináltam. Könnycseppek folytak az arcomon, mert szégyelltem ezt az egészet.
- Megnézhetem?- a kérdése szíven ütött, de véletlenül sem hangzott felvágósan. Mint aki csak azért akarná látni, hogy önmagában elmondjon egy dicsőítő monológot, hogy volt egyszer egy lány, aki miatta ezt csinálta…
- Már nem látszik..- belecsuklott a hangom. A könnyeim ugyanúgy szöktek lefele.
- Nem baj- mondta, mire én odafordítottam a kezemet.
- Sajnálom…- mást úgyse nagyon mondhattam volna, de mindenképp tudatni akartam vele, hogy ami volt elmúlt és hogy soha nem lennék képes újra megcsinálni. Féltem, hogy szánalmat vagy ami még rosszabb, sajnálatot érez irántam.
Miközben felhúzta a pulóverem ujját és meglátta azt ami maradt belőle, a szemeit figyeltem. Hátha kitudok olvasni belőle valamit. Meg se rebbent. Mintha több ezer ilyet látott volna. Aztán mosolyra fordult a szája,amit nem tudtam mire vélni. Talán most mondja azt a monológot?- gondoltam.
De nem. Ekkor a szájához emelte a karomat és megcsókolta. Hosszasan. Ha a halvány hegeket a karomon nem, de a szívemben éktelenkedő sebet sikerült meggyógyítania. Ezzel a puszival.
- Én sajnálom!- folytatta aztán. Visszahúzta a pulóverem ujját és a szemembe nézett. Láttam valamit benne, ó igen. Viszont ilyet ezelőtt soha nem pillantottam meg még a szemében. Őszinteség vagy tisztelet. Nem tudom pontosan, de a legfontosabb, hogy tudtam, hogy szeret engem. Újra rám mosolygott, majd megragadta az arcom és az övéhez húzta.
- Soha többet nem engedlek el.. úgy biztosan nem, ahogy múltkor!- percekig ez visszhangzott a fejemben. Tökéletes ígéret. Tudtam, hogy nem leszünk együtt örökké, így ez volt a legtökéletesebb mondat ebben a pillanatban. Bólintottam, ő pedig magához húzott. Megcsókolt. Végre. Amit már oly rég vártam.
Ebben a csókban végre összeforrtunk újra, s az ő szeméből és az én szívemből végre eltűnt, amit csak a másik láthatott. Ami egy szó volt. Segítség.
Valamit firkálgattam a papíromra, amit a semmivel tennék egyenlővé. A többiek vígan kacarásztak, mindenféle dolgokról csicseregtek. Ebben nem akartam részt venni, mert csak elrontottam volna a hangulatukat, viszont nézni szívesen néztem, ahogy nevettek. Körbe néztem az egész osztályon. Mindenki elvolt valakivel, csak én nem.. és Ő. Amint láttam, most neki sincs kedve rajzolni. Inkább kizárta a világot a fülese segítségével és ő is az eget leste. Szerettem mikor elbambul, vagy ha olyan helyzetben van, hogy nem láthat engem, mert ilyenkor én bátran figyelhetem őt.
Hirtelen felém fordult s a szemeimbe nézett. Teljesen megdermedtem, aztán amilyen gyorsan csak tudtam elkaptam a fejem. Melegem volt. Éreztem, ahogy pirosodik az arcom és semmiképp se akartam visszapillantani, mert éreztem hogy még mindig engem figyel. Drága barátnőm észrevette rajtam, hogy valami történt. Tudta is, hogy merre kapja fejét, aztán nevetni kezdett. Pillanatokkal később már nem is ült mellettem. Kerestem a tekintetemmel, végül azon a helyen találtam meg, ahova nem mertem nézni. Sóhajtottam egy nagyot és számot váltottam, szétterülve a füvön becsuktam a szemem.
- Hé!- mondta nevetve valaki, miközben kikapta a fülemből a fülhallgatót. - Van számomra valamid!- mondta vigyorogva. Nem is hagyta, hogy válaszoljak, mert a kezembe nyomott egy cetlit. Amint az állt: én is kedvellek!
A szívem vadul vert, a boldogság körbejárta a testemet. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, egyszerűen ordítani akartam. Ledobtam mindent a kezemből és felálltam. Ránéztem, hogy tudassam vele, ideért az üzenete, mire ő is felpattant. A fejemet ráztam mosolyogva s szaladni kezdtem. Az ő szája is görbült, egyet s sétálni kezdett felém. Ekkor a nyakába vetettem magam. Ahogy az én testem az övéhez simult, olyan érzés volt, mint mikor a lakat összekattan. Éreztem ahogy az ő szíve is lüktet. A nyakamba szuszogott s amennyire csak tudott szorított; szorított magához.
Az egész osztály tapsolni és fütyülni kezdett. Többen azt kiáltozták, hogy „végre”. Mint kiderült, mindkettőnk érezte azt amit a másik, csak valahogy egyikünk se merte megmondani. Mindenki tudta, hogy szeretjük a másikat, csak mi magunk nem.
Megbeszéltünk, hogy suli után találkoztunk náluk.
Azt sose gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok vele szemben ülni mármint, hogy újra. Mennyiszer, de mennyiszer ültem így és daráltam az aznapi marhaságaimat, de ő mindig végig hallgatott és akárhány selejtes viccet is mondtam, ő mindig nevetett rajtuk. Ettől mindig azt éreztem, hogy csodál engem, hogy örül annak, hogy egy ilyen lány mellett lehet. A tündér sztorim – vagy ha köze sincs hozzá – tragikusan véget ért valamikor régen. Nem voltam aztán boldog talán soha és ahogy láttam ő sem. Igen, láttam őt majdnem mindennap, de akárhányszor nevetett fel, akármilyen jóízűen is adta elő a poénjait a szemeiben ott csillogott egy szó. Egy szó, amit csak én láthattam és senki más, mert tudtam mit érez, tudtam mi futott végig akkor az agyában, mikor felkelt… ugyanezt éreztem én is.
Újra az ágyában ültem vele szemben. Ugyanaz a helyzet volt, de valahogy egészen más, mert megváltoztunk. Ő is és én is. Talán kicsit magasabb lettem, viszont ő mindenképp nőtt egyet. Az én hajam visszakapta majdnem eredeti színét, idősebbek is lettünk. Telelettünk olyan emlékekkel, amelyeknek semmi köze a másikhoz. De egy valami mindkettőnkben megváltozott.. a másikról alkotott véleménye és az, hogy hogyan szeretjük a másikat.
A szemeiben kerestem valamit. Talán a régi dolgokat, de tudtam, hogy akármeddig nézem, azokat úgyse találom meg. Talán abban reménykedtem, hogy elmesél mindent, hogy mi volt vele ez idáig vagy kérdez valamit, de nem. Ő ekkor valami egészen más dolgot tett, olyat, amire sose gondoltam volna.
- Fájt?- kérdezte komolyan, mire én felhúztam a szemöldökömet.
- Mi?- valami ilyesmi hagyta el a számat, nyilván csak azért értette mit mondtam, mert vele szemben ültem és letudta olvasni a számról. Hirtelen megragadta a bal kezemet, persze nem úgy hogy fájjon, csak hogy értsem mire gondol. A fejemet ráztam. Előjött minden. Minden amit akkor éreztem mikor csináltam. Könnycseppek folytak az arcomon, mert szégyelltem ezt az egészet.
- Megnézhetem?- a kérdése szíven ütött, de véletlenül sem hangzott felvágósan. Mint aki csak azért akarná látni, hogy önmagában elmondjon egy dicsőítő monológot, hogy volt egyszer egy lány, aki miatta ezt csinálta…
- Már nem látszik..- belecsuklott a hangom. A könnyeim ugyanúgy szöktek lefele.
- Nem baj- mondta, mire én odafordítottam a kezemet.
- Sajnálom…- mást úgyse nagyon mondhattam volna, de mindenképp tudatni akartam vele, hogy ami volt elmúlt és hogy soha nem lennék képes újra megcsinálni. Féltem, hogy szánalmat vagy ami még rosszabb, sajnálatot érez irántam.
Miközben felhúzta a pulóverem ujját és meglátta azt ami maradt belőle, a szemeit figyeltem. Hátha kitudok olvasni belőle valamit. Meg se rebbent. Mintha több ezer ilyet látott volna. Aztán mosolyra fordult a szája,amit nem tudtam mire vélni. Talán most mondja azt a monológot?- gondoltam.
De nem. Ekkor a szájához emelte a karomat és megcsókolta. Hosszasan. Ha a halvány hegeket a karomon nem, de a szívemben éktelenkedő sebet sikerült meggyógyítania. Ezzel a puszival.
- Én sajnálom!- folytatta aztán. Visszahúzta a pulóverem ujját és a szemembe nézett. Láttam valamit benne, ó igen. Viszont ilyet ezelőtt soha nem pillantottam meg még a szemében. Őszinteség vagy tisztelet. Nem tudom pontosan, de a legfontosabb, hogy tudtam, hogy szeret engem. Újra rám mosolygott, majd megragadta az arcom és az övéhez húzta.
- Soha többet nem engedlek el.. úgy biztosan nem, ahogy múltkor!- percekig ez visszhangzott a fejemben. Tökéletes ígéret. Tudtam, hogy nem leszünk együtt örökké, így ez volt a legtökéletesebb mondat ebben a pillanatban. Bólintottam, ő pedig magához húzott. Megcsókolt. Végre. Amit már oly rég vártam.
Ebben a csókban végre összeforrtunk újra, s az ő szeméből és az én szívemből végre eltűnt, amit csak a másik láthatott. Ami egy szó volt. Segítség.
Végül
befejezte a történetet s újra és újra azt a mondatot hajtogatta. „Soha többet
nem engedlek el.. úgy biztosan nem, ahogy múltkor!”
- Múltkor is hagytalak elmenni. Most nem fogom hagyni, hogy itt hagyj!- hangja után már csak csönd maradt. Én nem tudtam válaszolni, legalábbis úgy nem, hogy ő is halhassa. Ekkor a műszerek elkezdtek sípolni, én egy erős fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami a földre kényszerített. Fehérköpenyes orvosok szaladtak be a szobába és pár nővér, hogy kitessékelje a fiút mellőlem. Vadul ellenkezett, ordított és sírt egyszerre, mert nem akart itt hagyni. Mikor végre sikerült kint leültetniük egy padra, magára hagyták. Én is elhagytam a szobát, mert nem bírtam végignézni a saját halálomat. Kint leültem mellé és magamhoz öleltem. Biztos érzett valami furát, biztos vagyok benne, hogy érzett, mert akkor már nem sírt annyira.
- Akkor sem mehetsz el..- ökölbe szorított kézzel motyogta. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó s egy orvos lépett ki rajta.
- Múltkor is hagytalak elmenni. Most nem fogom hagyni, hogy itt hagyj!- hangja után már csak csönd maradt. Én nem tudtam válaszolni, legalábbis úgy nem, hogy ő is halhassa. Ekkor a műszerek elkezdtek sípolni, én egy erős fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami a földre kényszerített. Fehérköpenyes orvosok szaladtak be a szobába és pár nővér, hogy kitessékelje a fiút mellőlem. Vadul ellenkezett, ordított és sírt egyszerre, mert nem akart itt hagyni. Mikor végre sikerült kint leültetniük egy padra, magára hagyták. Én is elhagytam a szobát, mert nem bírtam végignézni a saját halálomat. Kint leültem mellé és magamhoz öleltem. Biztos érzett valami furát, biztos vagyok benne, hogy érzett, mert akkor már nem sírt annyira.
- Akkor sem mehetsz el..- ökölbe szorított kézzel motyogta. Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó s egy orvos lépett ki rajta.
***
A férfi megköszörülte torkát, majd így szólt:
- Értesítettük a lányka szüleit, te pedig bemehetsz hozzá- mondta mosolyogva. – Szerencsére sikerült stab..- mondta, mire a műszerek újra visítozni kezdtek. Láttam a arcán, hogy egy pillanatban felderül, de aztán rettegés csillogott a szemeiben. Már majdnem hozzáértem az arcához, mikor eltűntem mellőle. Mint valami porszívó, valami elhúzott a sötétbe.
Ordítozni kezdtem, ahogy a torkomból kifért, de egy darabig nem történt semmi. Nem tudtam megmozdítani a karomat, végül egy hang sem hagyta el a torkomat. Lassan, nagyon lassan kinyitottam a szemem és a korházi ágyban feküdtem. Éreztem, hogy ez már nem azaz állapot, amiben eddig voltam. Orvosok és nővérek vettek körül, mindegyikük figyelte a reakcióimat. Miután kinyílt a szemem, hallottam a megkönnyebbült sóhajokat. Valaki arcára mosoly is ült.
Pillanatokkal később berohant ő s kerek szemekkel figyelt engem, ahogy érthetetlenül bámulok rá. Nem hittem el, hogy újra láthatom őt és hogy itt van.. aztán elfordult. Nem értettem, hogy mért, úgyhogy megköszörültem a torkom és a nevén szólítottam. Lassabban reagált, később kapta oda a fejét és láttam a könnyes szemét. Hatalmasat sóhajtottam és intettem neki, hogy jöjjön oda. Halvány mosolyt került az arcára és odasétált majd megfogta a kezem. Percekig néztük egymást szemét szótlanul, mikor valamit mondani akartam neki, talán azt hogy mennyire megijedtem mikor ez történt és féltem, hogy soha nem látom őt többé. Valami nem stimmelt. Egy hang sem hagyta el a számat, ehelyett halvány fekete foltokat láttam, amik kezdett erősebb és erősebb lenni. Valaki a nevemen szólongatott.
- Értesítettük a lányka szüleit, te pedig bemehetsz hozzá- mondta mosolyogva. – Szerencsére sikerült stab..- mondta, mire a műszerek újra visítozni kezdtek. Láttam a arcán, hogy egy pillanatban felderül, de aztán rettegés csillogott a szemeiben. Már majdnem hozzáértem az arcához, mikor eltűntem mellőle. Mint valami porszívó, valami elhúzott a sötétbe.
Ordítozni kezdtem, ahogy a torkomból kifért, de egy darabig nem történt semmi. Nem tudtam megmozdítani a karomat, végül egy hang sem hagyta el a torkomat. Lassan, nagyon lassan kinyitottam a szemem és a korházi ágyban feküdtem. Éreztem, hogy ez már nem azaz állapot, amiben eddig voltam. Orvosok és nővérek vettek körül, mindegyikük figyelte a reakcióimat. Miután kinyílt a szemem, hallottam a megkönnyebbült sóhajokat. Valaki arcára mosoly is ült.
Pillanatokkal később berohant ő s kerek szemekkel figyelt engem, ahogy érthetetlenül bámulok rá. Nem hittem el, hogy újra láthatom őt és hogy itt van.. aztán elfordult. Nem értettem, hogy mért, úgyhogy megköszörültem a torkom és a nevén szólítottam. Lassabban reagált, később kapta oda a fejét és láttam a könnyes szemét. Hatalmasat sóhajtottam és intettem neki, hogy jöjjön oda. Halvány mosolyt került az arcára és odasétált majd megfogta a kezem. Percekig néztük egymást szemét szótlanul, mikor valamit mondani akartam neki, talán azt hogy mennyire megijedtem mikor ez történt és féltem, hogy soha nem látom őt többé. Valami nem stimmelt. Egy hang sem hagyta el a számat, ehelyett halvány fekete foltokat láttam, amik kezdett erősebb és erősebb lenni. Valaki a nevemen szólongatott.
A fűben
feküdtem szétterülve feküdtem, de már nem szólt a zene a fülemben. Valaki a
vállamat rázta és újra a nevemen szólított.
- Hé! Itt vagy? Ébredj fel!- mondta a barátnőm kerek szemekkel nézve rám. – Vége az órának- és mikor ezt kimondta, megállt bennem minden. Nem értettem mi történik. Amint felültem, már kezdett foszladozni a homály a fejemben. Mindenki az osztályban pakolta a cuccát, készült arra, hogy hazainduljon. Tudtam merre kapjam először a fejem, mintha valami reflex lenne.. Ott ült, vagyis már félig felállt és szedte össze a dolgait. Nem nézett rám. A szívem összeszorult, s a barátnőmre néztem.
- Milyen nap van?- hatalmas vigyor kerekedett a fejére, amit később egy kacagás követett.
- Imádom, mikor színészkedsz.
- Most komolyan, milyen nap van? Hanyadika?- már sejtettem a válaszát, amitől rettenetesen féltem.
- Hát, szerda van. Május.. május 27- közölte komolyan, mire minden haragom felszínre próbált törni, de próbáltam visszafogni, amit ő is észrevett s kérdezgetett, hogy mi a bajom.
Elaludtam. Elaludtam rajzórán, miután nem volt kedvem rajzolni, miután összetalálkozott a tekintetünk és ő oda nem ment volna hozzá.. És ebben, ebben a szűk félórában aludtam egy nagyot s álmodtam valamit, amire azt hittem, hogy megtörténik. Tényleg oda ment hozzá, beszélgetett vele, viszont nem küldött semmi féle cetlit.
Haza fele sétáltam s nem tudtam eldönteni, hogy szomorú vagyok e miatt vagy ugyanúgy érzem magam ahogy eddig. A meleg szél fújta a hajam, de akármennyire is volt jó idő ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá újra, mintha csak erőt akartam volna gyűjteni, hogy kibírjam ezt a napot vagy hogy kibírjam azt, hogy minden amit álmodtam az nem igaz. Érezte, hogy figyelem, mert azonnal odakapta fejét és mélyen a szemembe nézett. Nem kapta el se ő a fejét se én, ez a pillanatokra emlékeztetett, mielőtt felébredtem volna az álmomban. Végtelenül szomorú lettem és éreztem, hogy semmi értelme már semminek. Elvesztettem minden reményt.
Miután már csak egyedül kullogtam haza, nem volt kedvem sétálni se. Leülhettem volna talán az út szélére vagy a fűbe és ott maradni.. Nem az volt a bajom, hogy ilyen a helyzetem, hanem hogy álmodtam valamit, amit igaznak hittem és ez kivert minden biztosítékot. Meleg volt és lehet, hogy emiatt, lehet más, de nagyon elkezdtem szédülni. Rögtön valamiért nyúltam, amibe belekapaszkodhatok, mert éreztem hogy hamarosan összeesem. Kis botorkálás után elkaptam egy fehér kerítést és szorítottam, mintha csak az életben kapaszkodtam volna, újra. Akármerre néztem, újra sötét foltok takarták a kilátásomat, egészen addig míg össze nem estem.
- Hé! Itt vagy? Ébredj fel!- mondta a barátnőm kerek szemekkel nézve rám. – Vége az órának- és mikor ezt kimondta, megállt bennem minden. Nem értettem mi történik. Amint felültem, már kezdett foszladozni a homály a fejemben. Mindenki az osztályban pakolta a cuccát, készült arra, hogy hazainduljon. Tudtam merre kapjam először a fejem, mintha valami reflex lenne.. Ott ült, vagyis már félig felállt és szedte össze a dolgait. Nem nézett rám. A szívem összeszorult, s a barátnőmre néztem.
- Milyen nap van?- hatalmas vigyor kerekedett a fejére, amit később egy kacagás követett.
- Imádom, mikor színészkedsz.
- Most komolyan, milyen nap van? Hanyadika?- már sejtettem a válaszát, amitől rettenetesen féltem.
- Hát, szerda van. Május.. május 27- közölte komolyan, mire minden haragom felszínre próbált törni, de próbáltam visszafogni, amit ő is észrevett s kérdezgetett, hogy mi a bajom.
Elaludtam. Elaludtam rajzórán, miután nem volt kedvem rajzolni, miután összetalálkozott a tekintetünk és ő oda nem ment volna hozzá.. És ebben, ebben a szűk félórában aludtam egy nagyot s álmodtam valamit, amire azt hittem, hogy megtörténik. Tényleg oda ment hozzá, beszélgetett vele, viszont nem küldött semmi féle cetlit.
Haza fele sétáltam s nem tudtam eldönteni, hogy szomorú vagyok e miatt vagy ugyanúgy érzem magam ahogy eddig. A meleg szél fújta a hajam, de akármennyire is volt jó idő ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá újra, mintha csak erőt akartam volna gyűjteni, hogy kibírjam ezt a napot vagy hogy kibírjam azt, hogy minden amit álmodtam az nem igaz. Érezte, hogy figyelem, mert azonnal odakapta fejét és mélyen a szemembe nézett. Nem kapta el se ő a fejét se én, ez a pillanatokra emlékeztetett, mielőtt felébredtem volna az álmomban. Végtelenül szomorú lettem és éreztem, hogy semmi értelme már semminek. Elvesztettem minden reményt.
Miután már csak egyedül kullogtam haza, nem volt kedvem sétálni se. Leülhettem volna talán az út szélére vagy a fűbe és ott maradni.. Nem az volt a bajom, hogy ilyen a helyzetem, hanem hogy álmodtam valamit, amit igaznak hittem és ez kivert minden biztosítékot. Meleg volt és lehet, hogy emiatt, lehet más, de nagyon elkezdtem szédülni. Rögtön valamiért nyúltam, amibe belekapaszkodhatok, mert éreztem hogy hamarosan összeesem. Kis botorkálás után elkaptam egy fehér kerítést és szorítottam, mintha csak az életben kapaszkodtam volna, újra. Akármerre néztem, újra sötét foltok takarták a kilátásomat, egészen addig míg össze nem estem.
Fázom.
Kinyitom a szemem s észreveszem, hogy egy kádban ülök, aminek már jéghideg a
vize, de valószínűleg meleg volt ez valamikor. Körbe pillantok, de ez a
fürdőszoba nem ismerős. Mindent próbálok erősen megfigyelni, de percnek telnek
bele, míg felismerem, hogy itt már voltam valamikor. Észreveszek egy fura
dolgot. A víz, amiben most ásztatom magam, enyhén rózsaszín színű. Nem tudom mire vélni a
dolgot. Újra körbe nézek s ekkor megpillantom a legaggasztóbb dolgot mindközül.
Összetört tükör hever egy vérpocsolyában s mint valami emlék szerű hatás, erős
fájdalom nyilall a karomba.
Valaki határozott s hangos léptekkel közeledik és a nevemen szólít. A fejem kótyagos és érzem, hogy valószínűleg megőrültem.
Valaki határozott s hangos léptekkel közeledik és a nevemen szólít. A fejem kótyagos és érzem, hogy valószínűleg megőrültem.
***
Még
mindig a nevemet ordibálja, hallom, hogy már nincs olyan messze. A szívem vadul
ver, félek attól ami közeledik, talán bántani akar, talán elvisz egy új álomba.
Lehet ez is az s sírni kezdek, üvöltök, ahogy a torkomon kifér; elakarok innen
menni. Ekkor beront az ajtón Ő. Ő, aki nemrégiben még csak egy idegen volt
nekem, hisz csak álmodtam az egészet. A döbbenettől szólalni sem bír, látom az
arcán, hogy megrémül a tükör látványától majd rám pillant. A szemembe néz, a
szájával szavakat formál, de egy hang sem jön ki belőle. A szemei. Azok az
imádni való szemei engem figyelnek. Mit keres itt?
- Ó te jó ég- hangzik végül el az a mondat, ami eddig nem akart kitörni belőle. Átugrik az összetört tükrön és odasiet hozzám. Újabb sokk éri, mikor meglátja azt a vizet amiben ülök. Már nem rózsaszín, inkább kicsit sötétebb. Belenyúl a vízbe és kirántja a dugót. Hallom, hogy liheg, ez nagyon valós számomra, kezdem meggyőzni magam, hogy talán most mégsem álmodom. Mikor megragadja a kezem, akkor ébredek rá, hogy tényleg nem álom. A fájdalom, amit eddig nem éreztem, erősen belenyilall az alkaromba. – Ó te jó ég- mintha ez vízhangozna már öt perce. Erősen megragadja a fejemet és az Ő fejéhez húzza. A szememet fürkészi, próbál belém látni, de nem tud megfejteni. Látom rajta, hogy retteg. Retteg ettől a pillanattól és a holnaptól is. – Miért csináltad? Miért?- kérdezi s szólásra nyitom a számat. Sikertelenül. A karomból még mindig folyik a vér, lefele a lefolyón s ezt ő is észre veszi. – Várj meg! Maradj itt és ne menj sehova! Mindjárt jövök!- és eltűnik.
Újra egyedül vagyok és újra nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok. Talán túl sok vért vesztettem, ezért vagyok ennyire bizonytalan. Mi történt velem? Mért nem tudok eldönteni ilyen egyszerű dolgokat?- gondolom magamba, de válasz helyett csak Ő érkezik vissza egy nagy szeszes üveggel a kezében és rengeteg kötszerrel. Amilyen gyorsan csak tudja Önt egy nagy adagot a karomra. Érzem, ahogy marja a bőrömet és ez végleg meggyőz arról, hogy talán most a jelenben vagyok. Percekkel később, már rá is szorítatja a gézt a karomra és én is jobban érzem magam. De miért vagyok szomorú?
Kikap a kádból, feltesz a vállára és a szobájába cipel. Ha kezdem felismerni a dolgokat amiket látok, azt hogy hol vagyok az már jó jel. Igaz? Letesz az ágya előtt és leveszi a ruhámat. Gyorsan felkapja a törölközőjét és beterít vele. Én meg ott csak állok, akár egy kislány és hagyom magam, hogy törődjön velem. Mindenhol szárazra töröl és rám ad egy pólót és egy gatyát. Odahúz az ágyához, belefektet. Én a fejemet kezdem el rázni, de nem ellenkezek, mire mondanék valamit, már rég nyakig betakart. Csak néz rám, de nem mond semmit, ezért érzem, hogy aggódni kezdek, de képtelen vagyok megmagyarázni, hogy miért. A homlokomat simogatja, majd ad rá egy puszit.
- Aludj egy kicsit- feláll és az ajtóhoz megy.
- Maradj itt- teljesen meglepődök, mikor ez kicsúszik a számom, erre ő megtorpan. Megfordult, de nem szólal meg. – Maradj kérlek!- már könyörgök neki és érzem, hogy a szemeimet könnyek öntik el. Félek. Nem is, rettegek. Rettegek, hogy ha egyszer kimegy azon az ajtón és becsukom a szemem, újra elveszítem őt, mint annyiszor eddig. Talán felébredek ebből az állomból és nem lesz nekem itt, mint most. Nem mehet el, nem hagyhat itt. Szükségem van rá. Nem csak most, hanem mindig.
Látom rajta, hogy teljesen összeszorult a szíve a hangom miatt. Pedig szerintem nem szánni való hangon mondtam. Az ágy másik oldalára megy, leveti minden ruháját csak egy gatya marad rajta és befekszik mellém. Érzem, ahogy a keze hozzá ér a bőrömhöz és ez megnyugtat. Odahúz magához s az arcát a hajamba fúrja. Amint a nyakamhoz nyomja száját, a hideg futkosni kezd az egész testemen. Megfordulok, hogy láthassam a szemeit, mert ez az egyetlen dolog ami segít túlélni ezt a zavaros világot, amibe csöppentem. Látom az aggódást a szemeiben, ami az enyéimet nézi. Vajon ő mennyit olvashat ki az én szememből? Látja a rettegést? Hogy félek, hogy bármikor elveszíthetem újra? Hogy teljesen össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom eldönteni, hogy mi igaz és mi nem?
- Félek- kezdek bele, egy kicsit hezitálok, mert nem tudom, hogyan folytassam – Nem tudom mi történik velem. És félek, hogy ennek soha nem lesz vége…- aggódva pillant rám. Látom, hogy mondani akar valamit, de ehelyett megcsókol. Forró, édes és puha. Ez jut eszembe, mikor az ajkunk össze ér. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy megcsókolt.
- Nézz a szemembe! Nézz bele erősen és amit most fogok mondani, azt soha ne felejtsd el! Vésd erősen az eszedbe. Rendben?- bólintottam.
- Ó te jó ég- hangzik végül el az a mondat, ami eddig nem akart kitörni belőle. Átugrik az összetört tükrön és odasiet hozzám. Újabb sokk éri, mikor meglátja azt a vizet amiben ülök. Már nem rózsaszín, inkább kicsit sötétebb. Belenyúl a vízbe és kirántja a dugót. Hallom, hogy liheg, ez nagyon valós számomra, kezdem meggyőzni magam, hogy talán most mégsem álmodom. Mikor megragadja a kezem, akkor ébredek rá, hogy tényleg nem álom. A fájdalom, amit eddig nem éreztem, erősen belenyilall az alkaromba. – Ó te jó ég- mintha ez vízhangozna már öt perce. Erősen megragadja a fejemet és az Ő fejéhez húzza. A szememet fürkészi, próbál belém látni, de nem tud megfejteni. Látom rajta, hogy retteg. Retteg ettől a pillanattól és a holnaptól is. – Miért csináltad? Miért?- kérdezi s szólásra nyitom a számat. Sikertelenül. A karomból még mindig folyik a vér, lefele a lefolyón s ezt ő is észre veszi. – Várj meg! Maradj itt és ne menj sehova! Mindjárt jövök!- és eltűnik.
Újra egyedül vagyok és újra nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok. Talán túl sok vért vesztettem, ezért vagyok ennyire bizonytalan. Mi történt velem? Mért nem tudok eldönteni ilyen egyszerű dolgokat?- gondolom magamba, de válasz helyett csak Ő érkezik vissza egy nagy szeszes üveggel a kezében és rengeteg kötszerrel. Amilyen gyorsan csak tudja Önt egy nagy adagot a karomra. Érzem, ahogy marja a bőrömet és ez végleg meggyőz arról, hogy talán most a jelenben vagyok. Percekkel később, már rá is szorítatja a gézt a karomra és én is jobban érzem magam. De miért vagyok szomorú?
Kikap a kádból, feltesz a vállára és a szobájába cipel. Ha kezdem felismerni a dolgokat amiket látok, azt hogy hol vagyok az már jó jel. Igaz? Letesz az ágya előtt és leveszi a ruhámat. Gyorsan felkapja a törölközőjét és beterít vele. Én meg ott csak állok, akár egy kislány és hagyom magam, hogy törődjön velem. Mindenhol szárazra töröl és rám ad egy pólót és egy gatyát. Odahúz az ágyához, belefektet. Én a fejemet kezdem el rázni, de nem ellenkezek, mire mondanék valamit, már rég nyakig betakart. Csak néz rám, de nem mond semmit, ezért érzem, hogy aggódni kezdek, de képtelen vagyok megmagyarázni, hogy miért. A homlokomat simogatja, majd ad rá egy puszit.
- Aludj egy kicsit- feláll és az ajtóhoz megy.
- Maradj itt- teljesen meglepődök, mikor ez kicsúszik a számom, erre ő megtorpan. Megfordult, de nem szólal meg. – Maradj kérlek!- már könyörgök neki és érzem, hogy a szemeimet könnyek öntik el. Félek. Nem is, rettegek. Rettegek, hogy ha egyszer kimegy azon az ajtón és becsukom a szemem, újra elveszítem őt, mint annyiszor eddig. Talán felébredek ebből az állomból és nem lesz nekem itt, mint most. Nem mehet el, nem hagyhat itt. Szükségem van rá. Nem csak most, hanem mindig.
Látom rajta, hogy teljesen összeszorult a szíve a hangom miatt. Pedig szerintem nem szánni való hangon mondtam. Az ágy másik oldalára megy, leveti minden ruháját csak egy gatya marad rajta és befekszik mellém. Érzem, ahogy a keze hozzá ér a bőrömhöz és ez megnyugtat. Odahúz magához s az arcát a hajamba fúrja. Amint a nyakamhoz nyomja száját, a hideg futkosni kezd az egész testemen. Megfordulok, hogy láthassam a szemeit, mert ez az egyetlen dolog ami segít túlélni ezt a zavaros világot, amibe csöppentem. Látom az aggódást a szemeiben, ami az enyéimet nézi. Vajon ő mennyit olvashat ki az én szememből? Látja a rettegést? Hogy félek, hogy bármikor elveszíthetem újra? Hogy teljesen össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom eldönteni, hogy mi igaz és mi nem?
- Félek- kezdek bele, egy kicsit hezitálok, mert nem tudom, hogyan folytassam – Nem tudom mi történik velem. És félek, hogy ennek soha nem lesz vége…- aggódva pillant rám. Látom, hogy mondani akar valamit, de ehelyett megcsókol. Forró, édes és puha. Ez jut eszembe, mikor az ajkunk össze ér. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy megcsókolt.
- Nézz a szemembe! Nézz bele erősen és amit most fogok mondani, azt soha ne felejtsd el! Vésd erősen az eszedbe. Rendben?- bólintottam.
***
Vett egy mély levegőt és úgy nézett a szemembe, hogy eszembe
ne jusson elkapni a tekintetem.
- Szeretlek téged! Mindig is szerettelek és ez soha nem fog elmúlni. Tudom, hogy néha nem tudod mikor élsz és mikor álmodsz, de ezt elmondták nekem, felkészítettek, hogy előfordulhat az e fajta depressziónál, de számomra te egészséges vagy, akinek túl kellett élnie valamit és most próbál erős maradni! Vannak rossz napjaid, de én itt vagyok melletted és mindig itt leszek. Ha jön egy rossz álom, idézd fel ezt a mondatod és tudni fogod, hogy butaság minden amit akkor képzelsz, mert itt vagyok neked- ittam a szavait, azt gondoltam, hogy még folytatni fogja, de megállt. Csak a felét bírtam megérteni annak amit mondott, de nem volt erőm visszakérdezni, mert nem az érdekelt igazán, csak az, hogy szeret engem és mindig itt lesz mellettem. Mindig. – Nézzenek oda, te mosolyogsz!- azonnal felszólalt, miután mosolyra húztam a számat.
- Fürödni akarok- mondtam, bár nem tudom miért. Talán leakartam vetkőzni a mocskos dolgokat, amiket a bőrömön éreztem, de nem volt ott semmi. Ő maga is meglepődött az ötletemen, de bólintott egyet és kiszaladt a fürdőbe, hogy vizet engedjen. Percek múlva vissza is tért, hogy odavezessen engem a fürdőszobába, ahol már várt rám egy kádnyi hab. Levettem a ruhámat és óvatosan beleültem, persze a karomat nem tettem bele, mert már a gondolattól is csípett a seb.
Éreztem, hogy tisztábbak a gondolataim, ez feltehetőleg a fürdőnek, de leginkább annak köszönhető, aki ott áll az ajtóban és figyel engem ezekben pillanatokban. Amit mondott, az olyan hatással volt rám, mintha végre felszínre találtam volna egy hatalmas tóban. Csak mosolygott és nézte, hogy mennyire tetszik nekem a dolog. Mikor ránéztem intettem neki, hogy jöjjön oda, először azt hitte, hogy csak mondani szeretnék neki valamit, de gyorsan rájött, hogy nem ez a célom. Gyorsan lekapta a ruhát és beült mögém az kádba, a víz kicsit kilöttyent, de egyikünk sem fordított rá sok figyelmet.
Felhúztam a lábamat és átkaroltam, amit végül ő ölelt át rajtam keresztül. Az érintése extázisként hatott rám, ami a biztonsággal fonta össze magát. Egész este beszélgettünk, olyan dolgok is szóba jöttek, amit soha nem gondoltam volna, hogy valaha beszélni fogok vele erről. Mindent betudtunk pótolni, amit az évek során kihagytunk. Hideg volt a víz, mikor végre kimásztunk belőle és elindultunk a hálószobába. Csodálatos nap volt annak ellenére, amilyennek először mutatkozott. Ez volt az a nap, ami mindig ott lesz a szívemben és soha senki nem fogja tudni kitörölni.
- Szeretlek téged! Mindig is szerettelek és ez soha nem fog elmúlni. Tudom, hogy néha nem tudod mikor élsz és mikor álmodsz, de ezt elmondták nekem, felkészítettek, hogy előfordulhat az e fajta depressziónál, de számomra te egészséges vagy, akinek túl kellett élnie valamit és most próbál erős maradni! Vannak rossz napjaid, de én itt vagyok melletted és mindig itt leszek. Ha jön egy rossz álom, idézd fel ezt a mondatod és tudni fogod, hogy butaság minden amit akkor képzelsz, mert itt vagyok neked- ittam a szavait, azt gondoltam, hogy még folytatni fogja, de megállt. Csak a felét bírtam megérteni annak amit mondott, de nem volt erőm visszakérdezni, mert nem az érdekelt igazán, csak az, hogy szeret engem és mindig itt lesz mellettem. Mindig. – Nézzenek oda, te mosolyogsz!- azonnal felszólalt, miután mosolyra húztam a számat.
- Fürödni akarok- mondtam, bár nem tudom miért. Talán leakartam vetkőzni a mocskos dolgokat, amiket a bőrömön éreztem, de nem volt ott semmi. Ő maga is meglepődött az ötletemen, de bólintott egyet és kiszaladt a fürdőbe, hogy vizet engedjen. Percek múlva vissza is tért, hogy odavezessen engem a fürdőszobába, ahol már várt rám egy kádnyi hab. Levettem a ruhámat és óvatosan beleültem, persze a karomat nem tettem bele, mert már a gondolattól is csípett a seb.
Éreztem, hogy tisztábbak a gondolataim, ez feltehetőleg a fürdőnek, de leginkább annak köszönhető, aki ott áll az ajtóban és figyel engem ezekben pillanatokban. Amit mondott, az olyan hatással volt rám, mintha végre felszínre találtam volna egy hatalmas tóban. Csak mosolygott és nézte, hogy mennyire tetszik nekem a dolog. Mikor ránéztem intettem neki, hogy jöjjön oda, először azt hitte, hogy csak mondani szeretnék neki valamit, de gyorsan rájött, hogy nem ez a célom. Gyorsan lekapta a ruhát és beült mögém az kádba, a víz kicsit kilöttyent, de egyikünk sem fordított rá sok figyelmet.
Felhúztam a lábamat és átkaroltam, amit végül ő ölelt át rajtam keresztül. Az érintése extázisként hatott rám, ami a biztonsággal fonta össze magát. Egész este beszélgettünk, olyan dolgok is szóba jöttek, amit soha nem gondoltam volna, hogy valaha beszélni fogok vele erről. Mindent betudtunk pótolni, amit az évek során kihagytunk. Hideg volt a víz, mikor végre kimásztunk belőle és elindultunk a hálószobába. Csodálatos nap volt annak ellenére, amilyennek először mutatkozott. Ez volt az a nap, ami mindig ott lesz a szívemben és soha senki nem fogja tudni kitörölni.
Az
ablaka előtt álló fa ágai kocogtatja meg az ablakot, mire teljesen
összerezzenek. Ősz van, a levelek már rég lehulltak a fákról és a legrosszabb,
hogy hideg van. A nyár egy szempillantás alatt elment s magával vitte simogató
meleg szelét, helyette csak komor időt hagyott. A szoba is hideg volt, azon
gondolkoztam, hogy ha kint lennék talán még melegem is lenne…
Az ágyon ültem s becsuktam a szememet és elképzeltem azt a napot, amikor legutoljára voltam itt. Sajnos akármennyire próbálkoztam nem ment, a fejemben a dolgok túl zavarosak voltak, hogy bármire is emlékezzek. Egy valamit ott visszhangzott a fejemben: Vannak rossz napjaid, de én itt vagyok melletted és mindig itt leszek. Ha jön egy rossz álom, idézd fel ezt a mondatod és tudni fogod, hogy butaság minden amit akkor képzelsz, mert itt vagyok neked. Mindig- suttogom a semmibe.
Aztán eszembe jut az a nap, mikor kiderül minden. Rólam és róla. Depresszióban szenvedtem, amiből neki sikerült kirángatnia engem. Ezért nem tudtam megkülönböztetni a valóságot a rossz álmoktól. Az ő története ennél bonyolultabb. Sokkal mélyebben volt nálam, ezáltal az állapota is rosszabb volt, a tetőpontja pedig az, hogy sikerült ezt titokban tartania, egészen addig míg egyszer sokáig akart aludni. Úgy éreztem, hogy cserben hagy, mert nem ezt ígérte, de most már tudom, hogy nem volt tudatában annak, amit csinált. Mikor megláttam őt, ahogy feküdt tudatlanul abban a kórházi ágyban, éreztem azt, amit ő érzett akkor, mikor én feküdtem ott. Zsák meg a foltja.
Az ágyon ültem s becsuktam a szememet és elképzeltem azt a napot, amikor legutoljára voltam itt. Sajnos akármennyire próbálkoztam nem ment, a fejemben a dolgok túl zavarosak voltak, hogy bármire is emlékezzek. Egy valamit ott visszhangzott a fejemben: Vannak rossz napjaid, de én itt vagyok melletted és mindig itt leszek. Ha jön egy rossz álom, idézd fel ezt a mondatod és tudni fogod, hogy butaság minden amit akkor képzelsz, mert itt vagyok neked. Mindig- suttogom a semmibe.
Aztán eszembe jut az a nap, mikor kiderül minden. Rólam és róla. Depresszióban szenvedtem, amiből neki sikerült kirángatnia engem. Ezért nem tudtam megkülönböztetni a valóságot a rossz álmoktól. Az ő története ennél bonyolultabb. Sokkal mélyebben volt nálam, ezáltal az állapota is rosszabb volt, a tetőpontja pedig az, hogy sikerült ezt titokban tartania, egészen addig míg egyszer sokáig akart aludni. Úgy éreztem, hogy cserben hagy, mert nem ezt ígérte, de most már tudom, hogy nem volt tudatában annak, amit csinált. Mikor megláttam őt, ahogy feküdt tudatlanul abban a kórházi ágyban, éreztem azt, amit ő érzett akkor, mikor én feküdtem ott. Zsák meg a foltja.
A kezét
szorongatva sírtam az ágya mellett, mert tudtam, hogy nincs tovább. Az orvosok
megmondták, hogy a túl sok gyógyszer bevétele odáig vezetett, hogy szép lassan
elkezdtek leállni a szervei és eljutottunk addig a napig, amikor már csak az
utolsó perceit élte. Mosolygott rám, bár nem mondott semmit. Úgy nézett ki,
mint akinek semmi baja, annak ellenére, hogy nagyon lefogyott és az arca is
picit beesett. Rossz volt őt így látni,
persze az segített a dolgon, hogy képes volt arra, hogy mosolyogjon.
Felállok
az ágyától, mert hallom, hogy valaki szólít engem, tudom, hogy mennem kell.
Megigazítom a fekete szoknyámat és veszek egy mély levegőt. Tudom, hogy
örültség, de akkor is ki akarok venni a szekrényéből egy pólót, hogy
megőrizzem. Majd ha lementem beteszem a kocsiba. Még egyszer körülnézek a
szobájában, mert tudom, hogy soha többet nem fogok visszajönni ide, bár remélem
lesz még alkalmam. Mielőtt becsuknám az ajtót, csak egyetlen szót suttogok a
hideg szobába: Mindig.
- 2012-2013
CN #9
Egy ház tartózkodott a város szélén magányosan. Hatalmas volt, már kívülről is. Egy 10 fős családnak is bőven nagy lett volna. Óriási ablakok tátongtak a falon, de belátni nem lehetett. Gyönyörűen megformált tuják kísérték a járda szélét egészen a lépcsőig, ahol már az ajtó következett.
Belépve az előszobába, melynek vajszíne vidámságot csalt azoknak a szívébe, kik beléptek ezen az ajtón. A fal teli volt festett képekkel. Hol egy táj, hol egy ismeretlen nő portréja, de egy dagadt szőrös macska képei is csatlakozott a többihez.
Az előszobán túl egy hatalmas és széles folyosó nyúlt ki, melynek mindkét oldalán ajtók voltak a végén pedig egy csigalépcső, mely az emeletre vezetett minket. A fal egészen sötét lila színben pompázott. A falon díszként pedig elektronikus lámpák - amik egy gyertyára hasonlítottak - világítottak végig az utat egészen a lépcsőig. Körülbelül - mind két oldalt beleszámítva - nyolc ajtó vezetett minket egy szobában. A konyha ebédlővel, a nappali, a hálószoba és fürdőszoba volt egy-egy mögött. A többi négy viszont vendégszobaként szolgált, bár egyiket sem lakta még senki.
A lépcsőn felérve egy hatalmas tetőtér nyílt, amit különböző részlegekre lehetett bontani. A távoli bal sarokban temérdek mennyiségű könyvek rendben sorakoztak s ha oda mentél hozzá láthattad, hogy mind abc sorrendben álltak vigyázzban. A távoli jobb sarokban rengeteg ecset és különböző színű és fajtájú festékek voltak szín és méret szerint sorrendbe rakva. Falnak volt támasztva körülbelül tízféle festőállvány és az ahhoz tartozó papírok. A festő és a könyves cuccokat egy hatalmas ablak választott ketté, a lépcsőn felérve pont azzal találtad szemben magad.
Jobbra fordulva egy újabb nagy ablak állt, melyhez egy tetőtéri terasz is csatlakozott, mely a távolban lévő hegyekre, dombos mezőre nézett. A közelben egy tó is tartózkodott, amiben hattyúk pihentek.
Száznyolcvan fokos szögben elfordulva, azaz a bal oldalon egy kandalló tüze világította be a teret. Előtte nagy ülőgarnitúrák sorakoztak egy kupolát alkotva, annak csúcspontja volt egy magányos sötét diófa színű fotel, melynek kárpitja egészen sötét fenyő színű volt. Benne tartózkodott e ház tulajdonosa, aki a harmincas éveiben lehetett. Egyedül élt benne dagadt macskájával, aki több előszobai festményen szerepelt.
Páfrány zöld színű köntösében pihent, ölében pedig a macska terpeszkedett. Kezében egy bekeretezett képet szorongatott, melyre percenként rápillantott.
Belépve az előszobába, melynek vajszíne vidámságot csalt azoknak a szívébe, kik beléptek ezen az ajtón. A fal teli volt festett képekkel. Hol egy táj, hol egy ismeretlen nő portréja, de egy dagadt szőrös macska képei is csatlakozott a többihez.
Az előszobán túl egy hatalmas és széles folyosó nyúlt ki, melynek mindkét oldalán ajtók voltak a végén pedig egy csigalépcső, mely az emeletre vezetett minket. A fal egészen sötét lila színben pompázott. A falon díszként pedig elektronikus lámpák - amik egy gyertyára hasonlítottak - világítottak végig az utat egészen a lépcsőig. Körülbelül - mind két oldalt beleszámítva - nyolc ajtó vezetett minket egy szobában. A konyha ebédlővel, a nappali, a hálószoba és fürdőszoba volt egy-egy mögött. A többi négy viszont vendégszobaként szolgált, bár egyiket sem lakta még senki.
A lépcsőn felérve egy hatalmas tetőtér nyílt, amit különböző részlegekre lehetett bontani. A távoli bal sarokban temérdek mennyiségű könyvek rendben sorakoztak s ha oda mentél hozzá láthattad, hogy mind abc sorrendben álltak vigyázzban. A távoli jobb sarokban rengeteg ecset és különböző színű és fajtájú festékek voltak szín és méret szerint sorrendbe rakva. Falnak volt támasztva körülbelül tízféle festőállvány és az ahhoz tartozó papírok. A festő és a könyves cuccokat egy hatalmas ablak választott ketté, a lépcsőn felérve pont azzal találtad szemben magad.
Jobbra fordulva egy újabb nagy ablak állt, melyhez egy tetőtéri terasz is csatlakozott, mely a távolban lévő hegyekre, dombos mezőre nézett. A közelben egy tó is tartózkodott, amiben hattyúk pihentek.
Száznyolcvan fokos szögben elfordulva, azaz a bal oldalon egy kandalló tüze világította be a teret. Előtte nagy ülőgarnitúrák sorakoztak egy kupolát alkotva, annak csúcspontja volt egy magányos sötét diófa színű fotel, melynek kárpitja egészen sötét fenyő színű volt. Benne tartózkodott e ház tulajdonosa, aki a harmincas éveiben lehetett. Egyedül élt benne dagadt macskájával, aki több előszobai festményen szerepelt.
Páfrány zöld színű köntösében pihent, ölében pedig a macska terpeszkedett. Kezében egy bekeretezett képet szorongatott, melyre percenként rápillantott.
***
Ding-dong. Csengettek. Riadtan állt fel székéből s ezt a macskája sem értékelte és a kép sem, ami a kezébe volt. Ijedtében földhöz vágta.. nem gyakori a vendég erre fele, főleg ilyenkor. Szinte már fejből tudta, hogy csak héthetente péntek reggel csönget be hozzá a postás. Természetesen volt, hogy egy-egy eltévedt család vagy turista becsöngetett, de nem ilyentájt.
Órájára pillantott ami fél nyolcat jelzett. Felsóhajtva az összetört képet leste, mire újra megszólalt a csengő. Ding-dong. Fújtatott ügyetlenségére s lefelé vette az irányt. Végig vonult hatalmas házán, talán még nem sietett ennyire. Soha nem volt ilyen türelmetlen egyik csengető sem. Miután kinyitotta az ajtót, egy pillanatig meglepődött végül csak dermedt állt ott.
Órájára pillantott ami fél nyolcat jelzett. Felsóhajtva az összetört képet leste, mire újra megszólalt a csengő. Ding-dong. Fújtatott ügyetlenségére s lefelé vette az irányt. Végig vonult hatalmas házán, talán még nem sietett ennyire. Soha nem volt ilyen türelmetlen egyik csengető sem. Miután kinyitotta az ajtót, egy pillanatig meglepődött végül csak dermedt állt ott.
Jó estét.- mormolta rekedt hangon az asszony. – Elnézését kérem, hogy ilyen későn zavarom vasárnap, de a városban azt mondták, van itt egy ház egy rendes Úriemberrel, aki betud fogadni egy erre járó öregasszonyt.
Csókolom.- mondta hunyorítva. Talán ismerős volt neki valahonnan, talán újságból vagy régebbről, bár nem tudta megállapítani, hogy miért. Jó módú asszonynak látszott, talán a hatvan-hetvenes éveiben lehetett bőrén látszott, hogy az idő mennyire megviselte már. Ha világosabb lett volna talán kevesebbnek tippelte volna, de a sötét egészen kiemelte ráncait. – Tessék csak.- mondta és teljesen kitárta a bejárati ajtaját. – Fáradjon be, a folyosón balra az első ajtó. Megyek én is, csak behozom a bőröndjeit.- mondta tisztességesen. Az asszony bebandukolt az ajtón s egy pillanatra megállt megcsodálni az előszoba falát majd tovább ment. Úgy gondolta, úgy is lesz ideje még körülnézni és amúgy is már túl sötét van ahhoz, hogy az ő szemével tisztán láthasson.
- 2012
Tőlem, Magamnak
Azt mondod szabadság
mégis bilincsben a kezed,
Galambokat dobsz az égbe,
de az útjuk a földhöz vezet.
Repülni akarsz felfelé
mert szabad vagy akár a madár,
De mindenki csak röhög rajtad,
megvet és megdobál.
mégis bilincsben a kezed,
Galambokat dobsz az égbe,
de az útjuk a földhöz vezet.
Repülni akarsz felfelé
mert szabad vagy akár a madár,
De mindenki csak röhög rajtad,
megvet és megdobál.
Mikor a szobádban üldögélsz,
s kifelé nézel bágyadtan,
A Hold fénye süt reád,
feléd fintorog oly pofátlan.
Neszt hallasz a sarokból,
odafordítod fejed,
A magány kacag rád,
hogy nehogy elfeledd.
s kifelé nézel bágyadtan,
A Hold fénye süt reád,
feléd fintorog oly pofátlan.
Neszt hallasz a sarokból,
odafordítod fejed,
A magány kacag rád,
hogy nehogy elfeledd.
Azt ordítod szabadság,
még mielőtt, tudnád mi az,
Rájössz lassan édesem,
hogy ez nagyon nem az.
Későbánat megfordulni,
mert csak a sötétség fogad.
még mielőtt, tudnád mi az,
Rájössz lassan édesem,
hogy ez nagyon nem az.
Későbánat megfordulni,
mert csak a sötétség fogad.
Nyisd ki szíved drágaságom,
és keresd meg a fényt,
a magány, a bú és fájdalom,
söpörd ezeket szét.
Ha ügyes leszel kidobsz
mindent ami csak felesleg,
Megtalálod a melegséget,
a szabadságot, amit kereshetsz.
és keresd meg a fényt,
a magány, a bú és fájdalom,
söpörd ezeket szét.
Ha ügyes leszel kidobsz
mindent ami csak felesleg,
Megtalálod a melegséget,
a szabadságot, amit kereshetsz.
Ha megvan minden amit mondtam,
és azt mondod szabadság,
Lepihenhet végre szíved,
mert eltűnik a magányos komorság.
és azt mondod szabadság,
Lepihenhet végre szíved,
mert eltűnik a magányos komorság.
- 2012
CN #8
Őrültek vagyunk. Te is, én is és a világ is. Mindenki. Tönkreteszünk dolgokat, magunkat; újítunk; változunk, változtatunk; felejtünk; megszeretünk; emlékezünk; szomorkodunk; boldogok vagyunk.. őrültek vagyunk, hogy ezt elképesztő gyorsasággal tudjuk váltogatni. Sokkal nagyobb ellentétek vannak bennünk emberekben, mint egy versben.
Viszont ebben az őrültségben van valami csodálatos dolog, már tudom. Találkoztunk, ha csak egy pillanatra is, de tudom, hogy ki vagy, illetve számomra ki vagy, vagyis voltál, ha csak egy pillanatra is. Most már tudom! Emiatt nagyon örülök.
Kevés embernek adatig meg az a pillanat, hogy ténylegesen egyedül legyenek és megismerjenek valami újat; saját magukat, a gondolataikat és az érzéseiket. Jelenleg minden zsákutca, sőt inkább egy labirintus - majd kitalálok belőle valahogy.. -, de most hogy erre rájöttem, örülök.
- 2012
Viszont ebben az őrültségben van valami csodálatos dolog, már tudom. Találkoztunk, ha csak egy pillanatra is, de tudom, hogy ki vagy, illetve számomra ki vagy, vagyis voltál, ha csak egy pillanatra is. Most már tudom! Emiatt nagyon örülök.
Kevés embernek adatig meg az a pillanat, hogy ténylegesen egyedül legyenek és megismerjenek valami újat; saját magukat, a gondolataikat és az érzéseiket. Jelenleg minden zsákutca, sőt inkább egy labirintus - majd kitalálok belőle valahogy.. -, de most hogy erre rájöttem, örülök.
- 2012
CN #7
- Elképesztően utállak, érted?- és ellökte a vele szemben álló fiút s mélyen a szemébe nézett. – Tudom, hogy te is hasonlóan érzel irántam.. látom a szemeidben. – mondta s elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy rengeteg minden kavarog benne. – Azt mondod, hogy te jogosan teszed ezt. Én nem? Szerinted én nem?- üvöltött fel s harcot vívva érzéseivel, megtörölte szemét, mély levegőt vett s dühösen pillantott újra a másik szemébe. – Alig kellett volna a kisujjadat megmozdítanod, hogy minden rendben legyen. Nyilván hibás vagyok én is, hogy türelmetlen voltam.. de most nézz ránk!- mondta az ég felé mutatva. – Minden egyes rohadt nap, elmegyünk egymás mellett, mint két nyomorult idegen. Ahelyett..- elcsuklott a hangja, perceken keresztül szólalni sem tudott. – Ahelyett, hogy boldogok lettünk volna. Boldogok!- erre a szóra mind a ketten, picit magukba roskadtak. A lány már nem üvöltött. Csend járta be a szobát s a sötétség. – Boldogok lettünk volna ha szerettél volna..- mondta egészen szomorú hangon.
- Ha szerettelek volna?- mondta nyugodtan. – HA SZERETTELEK VOLNA?- folytatta már üvöltve. – Ez mégis mit jelentsen?
- Ha..- kezdte megtorpanva. – Ha annyira szerettél volna, soha nem ütköztünk volna falba! Ha szerettél volna azt sem hagytad volna, hogy ezt tegyem, de te nem, de nem ám! ELFOGADTAD!
- Megcsaltál.- mondta bosszús tekintettel.
- Istenem, jaj istenem!- fejét fogva rogyott le a székbe. – Az mikor volt? Ha? RÉGEN! Csak, hogy tudd, még csak nem is tetszett! Soha, egy percig sem. Kár, volt kihasználnom őt annak érdekében, hogy téged megtanítsalak arra, hogy egy lánynak mire lenne szüksége. Áh, tudom mit akarsz mondani. Mért választottam ilyen gyerekes megoldást, ahelyett, hogy elmondtam volna neked. Tudod, akkor még csak nem is ismertelek, csak eszméletlenül szerettelek. Szerettem egy idegent, aki számomra tele volt rejtéllyel, és az igazság az néha még most is találok benned olyan dolgot, ami számomra megmagyarázhatatlan. Ha érdekel, bár tudom, hogy nem de szeretném, hogy tudd, hogy hányingert kaptam ha megkellett puszilnom. Mindig. – felsóhajtott. – Mikor másodszorra vissza mentem hozzá, nem azért volt mert szerettem, hanem mert megsajnáltam, hogy őt is megkellett bántanom, persze ahelyett hogy bocsánatot kértem volna tőle és azzal lettem volna akit ténylegesen szeretek, inkább odaakartam neki adni a szívem annak érdekében, hogy attól boldogabb lesz anélkül hogy én szeretném. Soha nem szerettem. Ez múlt, nem értem mért bolygassuk. – mondta a földet kuksolva.
- Mindegy.- mondta flegmán.
- Gyűlöllek!- mélyen belenézett a szemébe, mint ahogy akkor tette s könnyek fakadtak ki a szeméből.
- Hidd el, én is!- mondta mosolyogva.
- Tudod..- kezdte sírásra görbülő hangon. – Te még mindig rejtély vagy számomra. Nem tudom mit teszel és miért. Vagyis, néha. Én akartalak megtanítani sok mindenre, mégis én tanultam azt hiszem tőled a legtöbbet. Annyi.. annyi mindenre megtanítottál. Persze nem mondom azt, hogy te tökéletesen csináltál mindent, mert nem de.. még is tanultam tőled. Én se csináltam nagyon sok mindent tökéletesen. Lehet, ezért nem érdemeltem ki azt a fajta törődést, amire vágytam..
- Akkor mért nem kerestél valakit, aki úgy törődik veled ahogy te akarod?- mondta idegesen.
- Mert..- nagyot sóhajtott. - .. az a valaki nem te lettél volna.
- Értem.- mondta, miközben megvonta vállát.
A lány nagyot sóhajtott s kinézett az ablakon. Látta, ahogy minden lepereg a szeme előtt, minden egyes pillanat. Eszébe jutott, hogy még annyi minden fog történni az életében s már nem értette miért küzd ennyire. Küzd.. inkább bolondot csinál magából s elüldözi maga mellől az embereket, azokat akiket szeret.
- Mégis mit vársz, mit csináljak? Hisz te hagyták el!- szakította félbe a fiú a gondolat menetet, amire a lány odafordult s felmosolyodott.
- Ez így van, de tudod én úgy emlékszem, soha nem köszöntem el!- a fiú elfordította fejét. - Látod ezt?- mutatta fel a kisujját.
- Igen.
- Tudod mi ez?- mondta mosolyogva.
- A kisujjad?!- mondta bunkó hanglejtéssel.
- Nem.. Ez az amit szeretném, hogy csinálj.
- Nem igazán értelek, bár gyakran jutottam erre a következtetésre.
- Persze, hogy is érthetnéd, de megtaníthatlak rá.
- Bocs, nincs szükségem a buta játékaidra. Elegem van belőled! Nincs már rád szükségem.- mondta csillogó szemekkel.
Hamar legörbült a szájáról a mosoly, percegik csak maga elé nézett s elmerült gondolataiban majd csendben felállt és kiment a szobából. Szerencsétlenül kóválygott kint sarokról, sarokra s nem bírta elviselni újra azt a fájdalmat, ami nem régiben hagyta abba a kínzások sorozatát. Dühös volt. Dühös és szomorú. Ezen érzések kombinációja szinte tönkre teszi az ember, illetve először megsanyargatja, tönkre teszi és végül megölni. Gyilkos érzés.
Hazaérve bezárkózott szobájába s senkinek nem nyitott ajtót. Ilyenkor tört minden érzés felszínre s a legrosszabb, hogy ezekkel az érzésekkel egyedül volt. Mindenfajta értelemben. Mindig egyedül volt, nem csak a szobájában, de a reggeli menetelésben s a hazaútnál is. Egyedül volt, mikor körbevették őt, mikor nevetett valamin. Az élet már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt.
Hazaérve bezárkózott szobájába s senkinek nem nyitott ajtót. Ilyenkor tört minden érzés felszínre s a legrosszabb, hogy ezekkel az érzésekkel egyedül volt. Mindenfajta értelemben. Mindig egyedül volt, nem csak a szobájában, de a reggeli menetelésben s a hazaútnál is. Egyedül volt, mikor körbevették őt, mikor nevetett valamin. Az élet már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt.
***
- Ne nézz már oda!- ordított rá.
- Jó.
- Szerintem ennek így kellett lennie. Nem fog visszajönni értsd meg. Nem azért mert nem tudja, hogy mit kell tennie, hanem mert nem szeret eléggé. Felejtsd el!
- Nem kell a tanácsod. Sem a tiéd, sem másé. Nem érdekel. Te mondhatod azt, hogy tegyem ezt vagy tegyem azt, hisz úgy sem te fogsz szívni utána.- mondta dühösen. – Nem kellett volna hallgatnom rád.
- Nem kértem hogy hallgass rám. Azt csinálsz, amit csak szeretnél. Most, hogy én jónak láttam, hogy ez lett, az egy másik dolog, viszont nem mondtam, hogy tedd is meg.
- Tudom.. tudom.- mondta lenyugodva. – Az én hibám. Minden az én hibám. Nem kell most a véleményed. Nincs szükségem senkire. Van nekem belül nagyon sok érzésem ezzel a dologgal kapcsolatban, nem vagyok egyedül, mert ők mindig velem lesznek.
- Lehet..- mondta félrehúzott szájjal. – de a szemed nem ezt mondja.
- Akkor ne nézz rám! Nincs szükségem a bölcs mondásaidra.
- Ezzel a modorral mindenkit elfogsz magad mellől üldözni ugye tudod?
- Akkor elüldözöm. Hát menjen.. de ha valaki szeret, akkor is mellettem marad ha teljesen bekattanok vagy olyanokat mondok amiket talán szívem mélyén nem gondolok komolyan.- erre már nem érdekezett válasz csak fület tépő csönd. – Tudod mi lenne a legjobb megoldás?
- Hallgatlak.- mondta felé fordulva
- Ha megölném magam. Ez az élet szar és az amit minden percben a szívemben érzek, már nem csak mentális hanem valódi fájdalom, az egyenesen megöl, de csak lassan. Talán felgyorsítanám a folyamatot.
- Te hülye vagy.- mondta teljesen kiakadva.
- Hát, lehet. Igen, az vagyok.- mondta felmosolyodva.
- Ez nem megoldás.
- Lehet, viszont nekem az lenne. Annyi hibát követtem már el, hogy nem bírnék így tovább élni, hogy tudom, hogy a következő lépés hiba lehet.
- Ne beszélj úgy, mintha te lettél volna csak a hibás, hogy ez lett! Ami a tetteket illeti, honnan tudod, hogy nem lenne hiba ezt tenni?
- Hát, tudni nem tudom, de kikell próbálni, hogy megtudjam.
- Te megőrültél.
***
Körbenézett s miután látta, hogy egyedül vannak, rögvest odasuhant a padhoz és levetette magát az egyik székre.
- Néztem egy sorozatot.
- És?- mondta teljesen érdektelenül.
- Tudom, hogy nem érdekel, de el fogom mesélni mert nincs kedvem másnak elmesélni. A fiú azt mondta a lánynak, hogy azt akarja, hogy elmenjen akkor el fog menni. Mert a lány érzései fontosabbak a sajátjánál és szereti annyira, hogy eltudja engedi, ha a lánynak úgy jó.
- És ez most mért mondod el nekem?- kérdezte flegmán. – Nem érdekel.
- Miután, sokkal később a lány üvöltött vele, hogy menjen el a fiú már nem akart elmenni, mert ő volt minden ami volt neki.
- Értem.- mondta, majd visszabújt a könyvébe.
- Soha nem köszöntek el egymástól.
Magányosan kibandukolva hagyta el a helységet.
***
- Nem érdekel már semmi.
- De miért?
- Mert nincs kedvem élni.
- Ilyet ne mondj!
- Tökre nincs életkedvem.
- De miért? Minden jó vagyis nem minden.. egy nem.
- Nincsenek barátaim.
- Dehogy nem. Én itt vagyok neked és még annyi mindenki. Te is tudod kikre gondolok.
- Egyedül megyek suliba, egyedül jövök haza. Állandóan szar kedvem van. És mi dühít a legjobban? Látni, hogy nagyjából ez senkit nem érdekel. Őszintén szólva nem akarom, hogy bárkit is érdekeljen, kivéve egyet, de már neki nem számítok. Olyan gyorsan továbblépett, hogy még csak lesem feküdtem aludni. Dicsér másokat, röhögcsél jó kedve van. Meg akar ölni. Meg értem, hogy dühös rám, de ne öljön meg.- dühöngve ordibált a telefonban
- Fejezd be.. Most megölelnélek.
- Hát ölelj.- flegmázva cöhölt egyet. – Elegem van. Az életemből, már egy jó ideje. Utálok mindent és mindenkit. Nem érdekel.
- Akkor miért puffogsz rajta még mindig?
- Nem t’om.
- Te depressziós vagy.
- Mért, te pszichológus?
- Olyan rossz hallani, el sem tudod képzelni.
- El se tudom képzelni?- felnevetett.- El se tudod képzelni?? TE nem tudod elképzelni, hogy ez milyen érzés.. de senki.
- Remélem egyszer elmúlik, mert annyira rossz ez nekem is.. komolyan..- szippantott fel. – Komolyan bekönnyezek.
- Nem kell.
***
- Mutathatok valamit?
- Mutass.- mondta, miközben megforgatta a szemét.
Fürkészte a sorokat, csak olvasta s csak olvasta. Szemeiben villogtak az utálat és az érdektelenség fénye. Majd egy pillanatra felmosolyodott s flegmán, szótlanul fordult vissza a könyvéhez. Nem mondott semmit.
Fürkészte a sorokat, csak olvasta s csak olvasta. Szemeiben villogtak az utálat és az érdektelenség fénye. Majd egy pillanatra felmosolyodott s flegmán, szótlanul fordult vissza a könyvéhez. Nem mondott semmit.
Csendes napok következtek. Fájdalmas volt minden mozdulat, minden perc. Ez volt a valóság, amit nem akart elfogadni sőt elhinni sem. Hol mosolygott, hol nem. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valaki sokat mosolyog, annak belül valami nagyon fáj. Lehetséges. Gyógyíthatatlan kor ez, amit nem mástól sem a levegőből kapod el, hanem egyszer csak felbukkan.
***
- Gyere ki!- ordított a tanár.
- Ki? Én?- kérdezte a lány teljesen meglepődve.
- Igen te! Gyere írd fel azt, ami a füzetedben van.- mondta mosolyogva
- Rendben.- Felkapta füzetét és kimászott a padjából. Lassan elindult a tábla felé, bár arcáról tükröződött, hogy mennyire nem érdekli most ez. Megragadta krétát s elkezdett rajzolni, mintha a füzetéből másolná, de a fejéből jöttek ki a dolgok, amikor..
Hirtelen letette a krétát s megfordult. A többiekre nézett mosolyogva s levetette magát a földre. Kétségbeesetten rohant fölé mindenki, hatalmas sikítozásokkal s azt hajtogatva „nem lélegzik.” Mindenki ott volt, kivéve egy valakit, aki a helyén ült összefonott karral s a táblát leste.
Három vonal áthúzva s mellé írva, hogy „Sikerült!”
Hirtelen letette a krétát s megfordult. A többiekre nézett mosolyogva s levetette magát a földre. Kétségbeesetten rohant fölé mindenki, hatalmas sikítozásokkal s azt hajtogatva „nem lélegzik.” Mindenki ott volt, kivéve egy valakit, aki a helyén ült összefonott karral s a táblát leste.
Három vonal áthúzva s mellé írva, hogy „Sikerült!”
- 2012
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)