Remény

Már nem hallottam a zenét, mert a szemei teljesen megbabonáztak. Ahogy belenézek, minden ami velem történt megjelenik. Mintha egy időutazáson mennék végig. Közel van hozzám, de még mindig olyan távolinak tűnik, mintha kilométerek lennének köztünk. Ahogy mosolyog rám, teljesen lebénul mindenem. Nem bírok mozogni. Nem akarok mozogni, mert ez így jó nekem. Abban a percben, hogy megérzem parfümjének illatát, összerándul a gyomrom. Valami elkezd derengeni régről, amire azt hittem, hogy már képtelen vagyok emlékezni.

Fél éve történhetett, lehet már több is. Hajnal volt, és habár meleg volt, mégis hűvös volt a szobában. A hideget ugyan éreztem, mégsem fáztam. Testének melege mintha csak magához szorított volna, egy láthatatlan kar, ami nem enged el. Nem is akartam. Egy puszit nyomott a homlokomra, és akaratlanul elmosolyogtam. Megpróbáltam még jobban hozzábújni, ami képtelenség, mert gyakorlatilag semmi hely nem volt már köztünk. Karjával védelmezően átölelt, és úgy éreztem, hogy hazaértem,. Miután becsuktam a szemem, megéreztem azt az illatot, ami ettől a perctől fogva mindig kísértett. Az illatmámorban, a karjaiba zárva aludtam el. Újra éreztem valamit, amit már rég nem.

Egyre erősebb az illata, s a szívem vadul ver miatta, ki akar törni a mellkasomból. Mintha száz év is eltellene, mire odaér az orrom elé, de én várok. Megragadja az arcomat, amire nem igazán számítok, úgyhogy kissé összezavarodom. Megcsókolja a homlokomat.. mintha csak ezzel akarna köszönni, majd eltol magától és a szemembe néz. Mosolyog, nem csak a szája, a szeme is. Érzem, ahogy mindenemet ellepi a melegség, s érzem, hogy véget ért az egyedül töltött hosszú utam, hazajöttem. Lassan húz magához, ami megőrjít, de nem ellenkezem, nem siettetek semmit. Még messze van, de már most érzem, hogy bizsereg a szám.

Eszembe jut az első alkalom, mikor megcsókolt. Vagy én őt, már nem emlékszem teljesen. Talán ő is elfelejtette már. Kint feküdtünk a fűben és az eget lestük. Nyár volt, kellemesen meleg. Csillagok vándoroltak az égen és ez álmokkal ajándékozott meg minket. Szerettünk volna repülni és szabadnak lenni. A hátán feküdt s felfele mutogatott miközben magyarázott dolgokról… Nem emlékszem, de szerintem akkor sem figyeltem azokra, amik elhagyták a száját. Csak figyeltem, ahogy mozog. Megbabonázott, amit percekkel később ő is észrevett. Összerezzentem, mikor rájöttem, hogy nem beszél, hanem Rám figyel. Mosolyogni kezdett, aztán felnevetett. Édes, dörmögő hangjára én is felvirultam, már nem volt annyira komoly az arcom. És akkor csend lett. Nem az a kínos csend, hanem az, amikor a Világ megszűnik létezni. Hallottam a szívem kalapácsolását, és pillangókat láttam annak ellenére, hogy nem is voltak ott. Egy gyenge szellő suhant át köztünk, felkapta a hajamat. Ebben a pillanatban emelte fel ő és én előre a fejemet. Habár a szánk összeért, mégsem volt teljes a csók, mert a hajam, mint valami védő háló közénk állt. Csak egy pillanat volt az egész, ami nem ismétlődött meg még egyszer akkor este.

Még mielőtt találkozna a szánk, egyszerre becsukjuk a szemünket. A szivárvány színeiben táncolok egy olyan dallamra, ami csak a fejemben van. A szívem a torkomban várakozik, miközben lepkék lepik el a hasamat. Gyenge vagyok, hogy ennyire megadom magam az érzésnek, de nem érdekel. Mert gyengeségem ellenére, még mindig ott van a tudat, hogy biztonságban vagyok. Most igen. Mihelyt átölel, engedek a lábaimnak, ami remeg attól, hogy hazatértem. Hazatértem és végre lepihenhetek. Egy pillanatra abba hagyja, mire csalódott leszek. Elránt magától, erősen a kezei közé fogja a fejemet. Suttogva, alig hallhatóan azt mondja: Tudom.Aztán újra megcsókol. 

- 2014

A zene