Próbálok ellazulni, nem gondolni semmire és nem figyelni a körülöttem lévő emberekre. Nem szeretem az iskolát, illetve de, csak nem ilyenkor. Zene a fülemben, mégsem tudok teljesen megnyugodni, mert a sírás fojtogat. Olyan erősen szorítja a torkom, hogy alig kapok levegőt s a fájdalom a szívembe is beleszúr.
Kinézek az ablakon és látom a kacagó gyerekeket, ahogy fogócskáznak. Igazság szerint irigylem őket, bár én is visszamehetnék az időbe, amikor a dolgok még sokkal egyszerűbbek voltak. Mért akartam ilyen hamar felnőni?
Az ablak melletti fákon már sárgulnak a levelek, mégis ha kinézek az ablakon, az égen fel sem tűnik, hogy ősz van.
Érzem, hogy úrrá lesz rajtam a bánat, tudom, hogy ezt már nem tudom irányítani, mégsem engedem, hogy akár egy könnycsepp elhagyja a szememet. A lelkem fáj, remeg a fojtott érzéstől, érzem, hogy ő sír helyettem. Levetkőzi azokat a szíjakat, melyek nem hagyják lélegezni őt, de mégsem tűnnek el igazán. Apró cérnaként kötözi körbe, kisebesítve bőrét.
Némán sírok, ott bent ahol senki sem hallja, kint segítségért kiabálok, de senki sem hallja.
- 2013
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése