- Elképesztően utállak, érted?- és ellökte a vele szemben álló fiút s mélyen a szemébe nézett. – Tudom, hogy te is hasonlóan érzel irántam.. látom a szemeidben. – mondta s elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy rengeteg minden kavarog benne. – Azt mondod, hogy te jogosan teszed ezt. Én nem? Szerinted én nem?- üvöltött fel s harcot vívva érzéseivel, megtörölte szemét, mély levegőt vett s dühösen pillantott újra a másik szemébe. – Alig kellett volna a kisujjadat megmozdítanod, hogy minden rendben legyen. Nyilván hibás vagyok én is, hogy türelmetlen voltam.. de most nézz ránk!- mondta az ég felé mutatva. – Minden egyes rohadt nap, elmegyünk egymás mellett, mint két nyomorult idegen. Ahelyett..- elcsuklott a hangja, perceken keresztül szólalni sem tudott. – Ahelyett, hogy boldogok lettünk volna. Boldogok!- erre a szóra mind a ketten, picit magukba roskadtak. A lány már nem üvöltött. Csend járta be a szobát s a sötétség. – Boldogok lettünk volna ha szerettél volna..- mondta egészen szomorú hangon.
- Ha szerettelek volna?- mondta nyugodtan. – HA SZERETTELEK VOLNA?- folytatta már üvöltve. – Ez mégis mit jelentsen?
- Ha..- kezdte megtorpanva. – Ha annyira szerettél volna, soha nem ütköztünk volna falba! Ha szerettél volna azt sem hagytad volna, hogy ezt tegyem, de te nem, de nem ám! ELFOGADTAD!
- Megcsaltál.- mondta bosszús tekintettel.
- Istenem, jaj istenem!- fejét fogva rogyott le a székbe. – Az mikor volt? Ha? RÉGEN! Csak, hogy tudd, még csak nem is tetszett! Soha, egy percig sem. Kár, volt kihasználnom őt annak érdekében, hogy téged megtanítsalak arra, hogy egy lánynak mire lenne szüksége. Áh, tudom mit akarsz mondani. Mért választottam ilyen gyerekes megoldást, ahelyett, hogy elmondtam volna neked. Tudod, akkor még csak nem is ismertelek, csak eszméletlenül szerettelek. Szerettem egy idegent, aki számomra tele volt rejtéllyel, és az igazság az néha még most is találok benned olyan dolgot, ami számomra megmagyarázhatatlan. Ha érdekel, bár tudom, hogy nem de szeretném, hogy tudd, hogy hányingert kaptam ha megkellett puszilnom. Mindig. – felsóhajtott. – Mikor másodszorra vissza mentem hozzá, nem azért volt mert szerettem, hanem mert megsajnáltam, hogy őt is megkellett bántanom, persze ahelyett hogy bocsánatot kértem volna tőle és azzal lettem volna akit ténylegesen szeretek, inkább odaakartam neki adni a szívem annak érdekében, hogy attól boldogabb lesz anélkül hogy én szeretném. Soha nem szerettem. Ez múlt, nem értem mért bolygassuk. – mondta a földet kuksolva.
- Mindegy.- mondta flegmán.
- Gyűlöllek!- mélyen belenézett a szemébe, mint ahogy akkor tette s könnyek fakadtak ki a szeméből.
- Hidd el, én is!- mondta mosolyogva.
- Tudod..- kezdte sírásra görbülő hangon. – Te még mindig rejtély vagy számomra. Nem tudom mit teszel és miért. Vagyis, néha. Én akartalak megtanítani sok mindenre, mégis én tanultam azt hiszem tőled a legtöbbet. Annyi.. annyi mindenre megtanítottál. Persze nem mondom azt, hogy te tökéletesen csináltál mindent, mert nem de.. még is tanultam tőled. Én se csináltam nagyon sok mindent tökéletesen. Lehet, ezért nem érdemeltem ki azt a fajta törődést, amire vágytam..
- Akkor mért nem kerestél valakit, aki úgy törődik veled ahogy te akarod?- mondta idegesen.
- Mert..- nagyot sóhajtott. - .. az a valaki nem te lettél volna.
- Értem.- mondta, miközben megvonta vállát.
A lány nagyot sóhajtott s kinézett az ablakon. Látta, ahogy minden lepereg a szeme előtt, minden egyes pillanat. Eszébe jutott, hogy még annyi minden fog történni az életében s már nem értette miért küzd ennyire. Küzd.. inkább bolondot csinál magából s elüldözi maga mellől az embereket, azokat akiket szeret.
- Mégis mit vársz, mit csináljak? Hisz te hagyták el!- szakította félbe a fiú a gondolat menetet, amire a lány odafordult s felmosolyodott.
- Ez így van, de tudod én úgy emlékszem, soha nem köszöntem el!- a fiú elfordította fejét. - Látod ezt?- mutatta fel a kisujját.
- Igen.
- Tudod mi ez?- mondta mosolyogva.
- A kisujjad?!- mondta bunkó hanglejtéssel.
- Nem.. Ez az amit szeretném, hogy csinálj.
- Nem igazán értelek, bár gyakran jutottam erre a következtetésre.
- Persze, hogy is érthetnéd, de megtaníthatlak rá.
- Bocs, nincs szükségem a buta játékaidra. Elegem van belőled! Nincs már rád szükségem.- mondta csillogó szemekkel.
Hamar legörbült a szájáról a mosoly, percegik csak maga elé nézett s elmerült gondolataiban majd csendben felállt és kiment a szobából. Szerencsétlenül kóválygott kint sarokról, sarokra s nem bírta elviselni újra azt a fájdalmat, ami nem régiben hagyta abba a kínzások sorozatát. Dühös volt. Dühös és szomorú. Ezen érzések kombinációja szinte tönkre teszi az ember, illetve először megsanyargatja, tönkre teszi és végül megölni. Gyilkos érzés.
Hazaérve bezárkózott szobájába s senkinek nem nyitott ajtót. Ilyenkor tört minden érzés felszínre s a legrosszabb, hogy ezekkel az érzésekkel egyedül volt. Mindenfajta értelemben. Mindig egyedül volt, nem csak a szobájában, de a reggeli menetelésben s a hazaútnál is. Egyedül volt, mikor körbevették őt, mikor nevetett valamin. Az élet már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt.
Hazaérve bezárkózott szobájába s senkinek nem nyitott ajtót. Ilyenkor tört minden érzés felszínre s a legrosszabb, hogy ezekkel az érzésekkel egyedül volt. Mindenfajta értelemben. Mindig egyedül volt, nem csak a szobájában, de a reggeli menetelésben s a hazaútnál is. Egyedül volt, mikor körbevették őt, mikor nevetett valamin. Az élet már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt.
***
- Ne nézz már oda!- ordított rá.
- Jó.
- Szerintem ennek így kellett lennie. Nem fog visszajönni értsd meg. Nem azért mert nem tudja, hogy mit kell tennie, hanem mert nem szeret eléggé. Felejtsd el!
- Nem kell a tanácsod. Sem a tiéd, sem másé. Nem érdekel. Te mondhatod azt, hogy tegyem ezt vagy tegyem azt, hisz úgy sem te fogsz szívni utána.- mondta dühösen. – Nem kellett volna hallgatnom rád.
- Nem kértem hogy hallgass rám. Azt csinálsz, amit csak szeretnél. Most, hogy én jónak láttam, hogy ez lett, az egy másik dolog, viszont nem mondtam, hogy tedd is meg.
- Tudom.. tudom.- mondta lenyugodva. – Az én hibám. Minden az én hibám. Nem kell most a véleményed. Nincs szükségem senkire. Van nekem belül nagyon sok érzésem ezzel a dologgal kapcsolatban, nem vagyok egyedül, mert ők mindig velem lesznek.
- Lehet..- mondta félrehúzott szájjal. – de a szemed nem ezt mondja.
- Akkor ne nézz rám! Nincs szükségem a bölcs mondásaidra.
- Ezzel a modorral mindenkit elfogsz magad mellől üldözni ugye tudod?
- Akkor elüldözöm. Hát menjen.. de ha valaki szeret, akkor is mellettem marad ha teljesen bekattanok vagy olyanokat mondok amiket talán szívem mélyén nem gondolok komolyan.- erre már nem érdekezett válasz csak fület tépő csönd. – Tudod mi lenne a legjobb megoldás?
- Hallgatlak.- mondta felé fordulva
- Ha megölném magam. Ez az élet szar és az amit minden percben a szívemben érzek, már nem csak mentális hanem valódi fájdalom, az egyenesen megöl, de csak lassan. Talán felgyorsítanám a folyamatot.
- Te hülye vagy.- mondta teljesen kiakadva.
- Hát, lehet. Igen, az vagyok.- mondta felmosolyodva.
- Ez nem megoldás.
- Lehet, viszont nekem az lenne. Annyi hibát követtem már el, hogy nem bírnék így tovább élni, hogy tudom, hogy a következő lépés hiba lehet.
- Ne beszélj úgy, mintha te lettél volna csak a hibás, hogy ez lett! Ami a tetteket illeti, honnan tudod, hogy nem lenne hiba ezt tenni?
- Hát, tudni nem tudom, de kikell próbálni, hogy megtudjam.
- Te megőrültél.
***
Körbenézett s miután látta, hogy egyedül vannak, rögvest odasuhant a padhoz és levetette magát az egyik székre.
- Néztem egy sorozatot.
- És?- mondta teljesen érdektelenül.
- Tudom, hogy nem érdekel, de el fogom mesélni mert nincs kedvem másnak elmesélni. A fiú azt mondta a lánynak, hogy azt akarja, hogy elmenjen akkor el fog menni. Mert a lány érzései fontosabbak a sajátjánál és szereti annyira, hogy eltudja engedi, ha a lánynak úgy jó.
- És ez most mért mondod el nekem?- kérdezte flegmán. – Nem érdekel.
- Miután, sokkal később a lány üvöltött vele, hogy menjen el a fiú már nem akart elmenni, mert ő volt minden ami volt neki.
- Értem.- mondta, majd visszabújt a könyvébe.
- Soha nem köszöntek el egymástól.
Magányosan kibandukolva hagyta el a helységet.
***
- Nem érdekel már semmi.
- De miért?
- Mert nincs kedvem élni.
- Ilyet ne mondj!
- Tökre nincs életkedvem.
- De miért? Minden jó vagyis nem minden.. egy nem.
- Nincsenek barátaim.
- Dehogy nem. Én itt vagyok neked és még annyi mindenki. Te is tudod kikre gondolok.
- Egyedül megyek suliba, egyedül jövök haza. Állandóan szar kedvem van. És mi dühít a legjobban? Látni, hogy nagyjából ez senkit nem érdekel. Őszintén szólva nem akarom, hogy bárkit is érdekeljen, kivéve egyet, de már neki nem számítok. Olyan gyorsan továbblépett, hogy még csak lesem feküdtem aludni. Dicsér másokat, röhögcsél jó kedve van. Meg akar ölni. Meg értem, hogy dühös rám, de ne öljön meg.- dühöngve ordibált a telefonban
- Fejezd be.. Most megölelnélek.
- Hát ölelj.- flegmázva cöhölt egyet. – Elegem van. Az életemből, már egy jó ideje. Utálok mindent és mindenkit. Nem érdekel.
- Akkor miért puffogsz rajta még mindig?
- Nem t’om.
- Te depressziós vagy.
- Mért, te pszichológus?
- Olyan rossz hallani, el sem tudod képzelni.
- El se tudom képzelni?- felnevetett.- El se tudod képzelni?? TE nem tudod elképzelni, hogy ez milyen érzés.. de senki.
- Remélem egyszer elmúlik, mert annyira rossz ez nekem is.. komolyan..- szippantott fel. – Komolyan bekönnyezek.
- Nem kell.
***
- Mutathatok valamit?
- Mutass.- mondta, miközben megforgatta a szemét.
Fürkészte a sorokat, csak olvasta s csak olvasta. Szemeiben villogtak az utálat és az érdektelenség fénye. Majd egy pillanatra felmosolyodott s flegmán, szótlanul fordult vissza a könyvéhez. Nem mondott semmit.
Fürkészte a sorokat, csak olvasta s csak olvasta. Szemeiben villogtak az utálat és az érdektelenség fénye. Majd egy pillanatra felmosolyodott s flegmán, szótlanul fordult vissza a könyvéhez. Nem mondott semmit.
Csendes napok következtek. Fájdalmas volt minden mozdulat, minden perc. Ez volt a valóság, amit nem akart elfogadni sőt elhinni sem. Hol mosolygott, hol nem. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha valaki sokat mosolyog, annak belül valami nagyon fáj. Lehetséges. Gyógyíthatatlan kor ez, amit nem mástól sem a levegőből kapod el, hanem egyszer csak felbukkan.
***
- Gyere ki!- ordított a tanár.
- Ki? Én?- kérdezte a lány teljesen meglepődve.
- Igen te! Gyere írd fel azt, ami a füzetedben van.- mondta mosolyogva
- Rendben.- Felkapta füzetét és kimászott a padjából. Lassan elindult a tábla felé, bár arcáról tükröződött, hogy mennyire nem érdekli most ez. Megragadta krétát s elkezdett rajzolni, mintha a füzetéből másolná, de a fejéből jöttek ki a dolgok, amikor..
Hirtelen letette a krétát s megfordult. A többiekre nézett mosolyogva s levetette magát a földre. Kétségbeesetten rohant fölé mindenki, hatalmas sikítozásokkal s azt hajtogatva „nem lélegzik.” Mindenki ott volt, kivéve egy valakit, aki a helyén ült összefonott karral s a táblát leste.
Három vonal áthúzva s mellé írva, hogy „Sikerült!”
Hirtelen letette a krétát s megfordult. A többiekre nézett mosolyogva s levetette magát a földre. Kétségbeesetten rohant fölé mindenki, hatalmas sikítozásokkal s azt hajtogatva „nem lélegzik.” Mindenki ott volt, kivéve egy valakit, aki a helyén ült összefonott karral s a táblát leste.
Három vonal áthúzva s mellé írva, hogy „Sikerült!”
- 2012
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése