'30

Az öltöny mindig is jól állt neki, ezt senki sem tagadhatta, aki ismerte. Sajnos ritkán horda őket. Általában valami nagy eseményre vette fel, mint temetések, szülinapok vagy a bálok. A bálok különösképp speciálisak voltak az emberek számára. Nyáron, mikor a tűz elszabadult az emberek szívében, sok emlékkel meg tudta tölteni mindenki lelkét. A nyári bálok mindig különlegesebbek voltak a tavaszi vagy őszi partiknál. Télen más volt a helyzet, mert a karácsony szelleme olyan erővel húzta fel az emberek lelkesedését, hogy akár két napon át is eltartott a mulatság. Nem mondom, hogy az őszi bálok nem tartották a színvonalt, mert akkor hazudnék, inkább csak a görcsös ragaszkodás volt a nyár felé. Akármennyire akarta az ember úgy kitáncolni a szívét, mint akkor a naplementében, valami mindig hiányzott.

Mivel újra a küszöbön volt az ősz, a levelek sárgultak már s a szél is hidegebben süvített, így jött el az első őszi bál is. Mindenki ott volt, aki még visszasírta a nyár örömeit s abban reménykedett, hátha újra élhetni a lehetetlent. Én sosem voltam az a reménykedő típus, sosem azért vettem részt ezeken az eseményeken, mert valamit újra akartam élni. Sőt, nem is lett volna mit. Az egyetlen dolog, amiben reménykedhettem volna az az, hogy történik egyáltalán valami. Újra annál az asztalnál ültem, ahol mindig is szoktam, s figyeltem az embereket ahogy a zene ütemére forogtak a parketten. Ez számomra olyan dolog volt, ami kitudott kapcsolni s elfeledtetni az aznapi dolgaimat. Mert hát, elég sűrű napjaim voltak, de az ilyen partik mindig megnyugtattak. Az innivalómat kevergetve a semmibe bámultam, mikor azonban a szemem elé került egy öltönyös fiatalember. Jóvágású, férfi arcú teremtmény, aki miatt tényleg szerettem a bálokat. Mindig ugyanazt csinálta. Letette kabátját, s leült a barátai körében, de sosem vett részt a beszélgetésben. Állandóan egy tollat fogott a kezében s egyenletesen forgatta ujjai között. Általában mindig a zene ritmusára. Ilyenkor gondolkozott, látszott a szemeiben, hogy egészen máshol keringnek a gondolatai. Én ilyenkor szabadabbnak éreztem magam, és kevésbé érintett kellemetlenül, hogy figyelem. Ha valaki valaha is figyelt engem ilyenkor, valószínű rájön, hogy őt bámulom, de sosem kaptam eféle visszajelzést. Mikor aztán kitöprengte magát, ahogy akkor is, a táncparkettre lépett. Mindig másvalakivel táncolt, sosem tervezte el kivel fog aznap este, csupán aki elé került, azt felkarolta és suhant vele körbe-körbe. Ez volt mindig a kedvenc részem, az ahogy táncolt. Az a fajta kisugárzás töltötte be a termet ilyenkor, amilyet ritkán érez vagy lát az ember. Teljesen megbabonázott ilyenkor a keringővel harmonikusan egybefont tánca. Sokszor kívántam, hogy bár rám esne a véletlen szerencse, de sosem túloztam el a reménykedést, hisz én mindig csak itt ülök.  Órákon át táncolt, én hatalmas mosollyal követtem őket a szememmel. 

Ám mikor ütött az óra, hogy hazamenjek, magamban elköszöntem tőle, a táncától, majd a kabátomért mentem. Ez volt az, ami feltöltött energiával, hogy úja elkezdhessem a hetet.  Az ajtóhoz érve valaki loholt mögöttem, ezért úgy gondoltam félre állok az útjából. Aki így siet kifele, az sosem jelent jót, ezt már korábban megtanultam. Meglepetésemre ez a valaki a nevemen szólított meg engem s rögtön felismertem a dörmögő hangját. Azonnal megfordultam, és próbáltam nem annyira meglepettnek látszani, mint amennyire az voltam. Most már nem sietett, csak odalépett hozzám s megragadta a kezemet. Gyengéden megcsókolta majd egy mosollyal rám nézett. Nagyon reménykedtem benne, hogy minden amit abban a pillanatban éreztem nem ül ki az arcomra. - Már haza is megy?- tette fel végül a kérdést, ami teljességgel letaglózott. - Már régen itt vagyok. Mellesleg holnap korán kell kelnem.- mondtam minél ridegebben. Látszott rajta, hogy cseppet sem zavarja a távolságtartásom.

- Ugyan, egy ilyen Hölgynek mint maga, nem kellene az ilyen pazar bálokról hazasietnie. Vagy talán a sok udvarló elkergette?- felelte mézes-mázas hangon.

- Mintha akármit is tudna.- mondtam a szememet forgatva. - Egy valamit tudok, mégpedig azt, hogy amíg nem táncol maga velem, addig nem megy haza.- most már nem tűnt annyira émelyítően nyálasnak az amit mond, sokkal inkább a komolyság csengett a szavaiban. Egy ideig nem is tudtam, hogy mit feleljek, hisz mint említettem Ő sohasem kért fel még nőt se egy bálon.- Túl magabiztos maga ahhoz, hogy…- összeakadt a nyelvem, mert nem tudtam nemet mondani egy ilyen felkérésre. Mégis megijedtem a közeledésétől. - Elnézést.- Mondtam s azzal kirohantam az ajtón. Most már éreztem, hogy megbántam azt amit tettem, mégis mentem tovább. Majd egy utca sarkánál megálltam s a fejemet fogva leültem a padkára.- Fél tőlem?- kérdezte, mire teljesen összerezzentem. Nem gondoltam, hogy utánam jön. - Mindegy is, inkább álljon fel onnan, mielőtt összeszed valami nyavaját.- mondta, mire a kezét nyújtotta felém. Nem tudtam megint nemet mondani, úgyhogy megfogtam, mire felhúzott. - Nos? Megkaphatom azt a táncot?

Mély levegőt vettem majd egy halvány mosoly ült rá az arcomra és tudtam, hogy ha újra elszaladok, valószínűleg nem jön utánam. - Legyen.

Teljességgel lesokkolt a közvetlensége, de nem bántam. Erősen megfogta a kezem és a másik kezét a hátamnál pihentette. Zene nélkül, ütemtelenül táncoltunk a csillagos ég alatt. Az őszi szél a levelekkel játszott amíg mi a csendbe ringatóztunk.- Mellesleg - a száját szorosan a fülemhez tette - abban a bálteremben van egy hatalmas tükör. Úgyhogy tudok mindent. - majd rám nézett mosolyogva, bele a szemembe, hátha látja azt a pillanatot, mikor rájövök mire gondolt. A szívem egy pillanatra megállt dobogni, mire megértettem mire gondolt s ő ezt még szélesebb mosollyal nyugtázta magában. Hirtelen magához rántott és szorosan megölelt. Sosem fáztam többet ősszel. Soha. 

- 2014