Az óceánpart mellett sétáltak, ahol már alig volt ember. A nap
lemenőben volt, s az eget rózsaszínre festette, viszont a víz továbbra
is szikrázóan kék maradt. Nem értek egymáshoz, még csak nem is néztek
egymásra. Mindkettőjük a homokot leste, s a vizet ami nyaldosta a
partot, néha hozzájuk is felért. Gyönyörű nap volt, a levegő kellemes
melege cirógatta bőrüket. Csendben sétáltak, de olyan természetességgel,
hogy az emberfia azt hihette, ezek itt összetartoznak. De nem. Viszont
ezt a sétát meg kellett tenniük, muszáj volt.
A lány megköszörülte torkát, s megszólalt: Tudod, nem értelek téged. Mégis érzem, hogy képes lennél rá.
A fiú egy pillanatra a lányra pillantott, aki búsan, lehajtott fejjel
sétált mellette. - Miből gondolod?- kérdezte. - Biztos nem emlékszel már
rá.. de volt egyszer, hogy valaki csúnyát mondott nekem, ami rosszul
esett. Te is ott voltál, de én kijöttem abból a szobából. Pár perccel
később kijöttél utánam, leültél a kanapéra és magadhoz szorítottál és
azt mondtad én kérek bocsánatot helyette, ez tényleg csúnya volt,
aztán nyomtál egy puszit az arcomra.- mondta, de nem volt bátorsága felnézni,
pedig kínozta a kíváncsiság, hogy vajon milyen arcot vág erre. Csendben sétáltak tovább, csak a partra szaladó víz hangja muzsikált a levegőben.
Megállt, kedvesen rámosolygott a fiúra, és lehuppant a meleg homokba, a fiú is
követte őt. - Aztán egyszer sírtam és te odajöttél és szorosan magadhoz
öleltél. De tudod, úgy igazán. Kérdezgetted mi a baj, de én nem akartam
elmondani. Igazából azért nem, mert Te voltál a bajom. Mindegy. És erre
mondtad, hogy oké, de addig itt fogunk állni és ölelni fogsz amíg el nem
mondom. Percekig ott szorongattál és kisírtam magam végül
megnevettettél.- most viszont azonnal a fiúra nézett, aki belebambult az
óceán végtelenségébe, s halvány mosolyt biggyesztett arcára. Gyorsan
visszakapta fejét, nehogy észrevegye őt. Újra csend lett. A lány
babrálni kezdte a homokban lévő apró kavicsokat. Nem tudott már mit
mondani. Mit is mondhatna, hisz már mindent elmondott. Az elejétől a
végéig, a fiú csak hallgatta. Nem szólt semmit, néha azért kérdezett, de
nem kommentálta az elhangzottakat. A fiú nekitámasztotta a fejét a
kezének. Nem gondolt semmire, vagyis próbált nem gondolni. A lány is
észrevette, hogy mennyire tanácstalan. El akart már menni onnan, mert
szívében gyülekezni kezdtek a felhők. A szomorúság lassan-lassan kezdett
eluralkodni rajta. Tudta, hogy ha itt marad, talán elsírja magát vagy
még rosszabb..
Felsóhajtott, mire a fiú összerezzent. Halkan
felállt, egy pillanatra még a fiúra nézett, de már ez is kezdett egy
elmosódott kép lenni. Miután megfordult, elkapta a kezét: Hova mész?-
kérdezte, hangjában a kétségbeesés bujkált. A lány lenyelte a szorongató
sírást, majd felelt. - Szerintem már mindent megbeszéltünk.
A fiú gyorsan felpattant a lány elé állt, s a szemeit fürkészte. Igen, látja, látja, hogy sírni akarok.-
Gondolta. - Csókolj meg!- mondta a fiú határozottan. A lány szíve a
torkába ugrott. Eszébe jutott valami, még múltkorról, mikor ott voltak.
Az ölében ült, az alkohol már megtette a hatását mindkettejük számára.
Külső szemmel mégsem azoknak a gusztustalan részeg pároknak tűntek - mert
hát nem is jártak -, inkább azoknak, akik egy kis bátorítás kíséretében
megtalálják azt, amit józanon nem képesek. A fiú mosolyogva nézte a
lányt, aki viszont nem bírta levenni a szemét a fiú szájáról.
Mutatóujjával megtapintotta azt a puha ajkat, ami igazán megrészegítette
őt. - Olyan.. olyan durva szád van. Tu-tudod nem értem, mért nem
csüngnek rajta a csajok. - a fiú felnevetett. - Nem hiszed el? Smároltam
már pár fiúval, de még egyik szája se volt ennyire…- megakadt. Tovább
bámult rá. Nem találta a megfelelő szót. - Csókolj meg.- mondta aztán,
mire a fiú nevetve hozzápréselte száját az övéhez.
Odaugrott hozzá s megragadta tarkóját. Megcsókolta.
A zene
