out of context

xxx

Fucked up

Mikor és honnan tudod, hogy valakit tényleg szeretsz és nem csak "szeretsz"?
Azt mondják, olyan ez, mint egy nyári zápor. Hirtelen jön, erős cseppek esnek és hideg zuhanyként felfrissít téged. Ugyan azt is mondják, olyan, mint mikor beléd csap a villám. Habár belém még nem csapott villám, de biztos nem kellemes, már ha túléled. Különös hasonlat. Hallottam olyat is, hogy az egy olyan állapot, mikor úgy érzed megőrültél.
Biztos igazuk van.

Viszont, mikor én jöhettem rá arra, hogy szeretek valakit, az egy tök átlagos nap volt. A körülményeket tekintve, mint például, hogy nyár közepén hosszú gatya és pulóver volt rajtam, tényleg az volt. Rosszkedvű volt az ég, de nem akart esni, inkább csak a hideg szellő futkorászott a nyomott meleg levegőben.
Amint a házba értem, már nem fáztam, gyorsan szaladtam fel a lépcsőn, próbáltam nem túl nagy zajt csapni. A talpam alatt pattant a padló, egy pillanatra megálltam, mert féltem, hogy felkeltem őt, aki még mindig hét álmát aludta. Óvatosan lepakoltam az asztalra s levettem a pulcsimat, majd felé néztem és egy pillanatra megsajdult a szívem. Odalépdeltem mellé és leültem az ágyszélére, tényleg nem akartam felkelteni. Valahol messze járhatott, egy sokkal jobb helyen, mint ez a világ, eszembe sem volt elrángatni onnan. Ekkor, ebben a pillanatban jöhettem rá, hogy szeretem. Olyan ártatlanul s védtelenül feküdt ott, hogy egyszerűen meg akartam őt óvni dolgoktól, amik ellen vagy nem tehetek, vagy nem is voltak ott. Úgyhogy csak szeretni tudtam a fura kis definícióimmal.
Odaültem az ágy szélére és puszilgatni kezdtem a vállát, majd bemásztam belülre, hogy nézhessem, ahogy visszatér a valóságba és hozzám. Beazonosíthatatlan nyöszörgések sorozata hagyta el a száját, majd nyújtózkodások, csámcsogások és végül lassan a szemét is kinyitotta. Rám vigyorgott, ahogy hunyorgott rám. Kinyújtotta felém a karját és rögtön magához is húzott. Én akartam megvédeni őt, még is ő volt az, aki folyamatosan védelmezett engem, néha még saját magától is.

Néha későn jövünk rá arra, hogy szeretünk valakit. Sok esetben ilyenkor próbálunk teljesen más kifejezést adni magunknak és a másiknak is, ahelyett, hogy belátnánk, hogy szeretjük, ez van.
Mikor jöttem rá, hogy szeretem? Későn.
Mikor kezdtem el szeretni? Sokkal korábban.
Csak kedvelem, csak érdekel milyen napja volt, csak szeretek vele lenni, csak jó vele beszélgetni, csak védeni akarom őt a rossz dolgoktól, csak szeretnék vele aludni, csak tudom, hogy ő jobbat érdemel..
Eközben, valójában szeretem őt.

Mikor utoljára láttalak

A nap mikor utoljára láttam őt, egy igazán kellemes őszi délutánnak indult. Nyárias meleg volt kint, viszont az illat, ami az ajtón kilépve fogadott a változásé volt, olyan tipikus őszies. Már akkor sejthettem volna, hogy valami történni fog, mert a változás szele táncolt a fák lombjaival. Én, mégis, boldogan vágtattam felé.
Mikor befordultam arra az utcára, láttam Őt, ahogy a sarkon vár rám, jobbra és balra nézve. A szívemet rögtön melegség járta át, majd elöntötte az egész testemet, ahogy siettem. Elég sok jó emlék kötött ahhoz az utcához, álmomban nem gondoltam volna, hogy az lesz azok sírja is.
Ahogy közeledtem felé, elkapott egy kellemetlen érzés, ami nem illet oda a helyzethez. Próbáltam elterelni a gondolataim, de teljesen lefagyasztott, olyannyira, hogy megtorpantam. Ott álltam, már igencsak közel hozzá. Nem vett észre, mert háttal nekem nézte az elsuhanó autókat. Fázni kezdtem, azt gondoltam kidobom a taccsot is, de csak tántorodva álltam a fura érzéseimmel. Próbáltam rávenni magam, hogy meginduljak, de valami azt súgta, hogy szaladj, rohanj, el a másik irányba.
És akkor észre vett engem.
Nem tudom mit láthatott. Egy megsebesült gazellát, aki kérve-könyörög támadójának, hogy hagyja futni és elmenni. Talán egy megtört kislányt, aki tudja, hogy bajba keveredett, amiért most nagyon kifog kapni, de lehet, hogy csak engem látott, akit elragadott az érzelmek orkánja.
Közelebb jött hozzám, és én már tudtam mi fog következni, tudtam mi fogja elhagyni a száját. Olyan érzés volt, mintha elhagytam volna a testem és magunkat felülről lestem volna. Nem tudom mit mondott, nem emlékszem a monológjára.. az érzésekre emlékszem, amik úgy ütöttek lyukat rajtam, akár egy pisztoly golyói. Még mindig mondta, mikor az eső elkezdett cseperegni. Visszaakartam szökni a testembe, hogy szólhassak, de megfagytam, és belül ordítottam.
Amilyen hirtelen jött az érzés, úgy estem vissza a valóságba, Egy szó visszarántott.
Sajnálom.
Elfordult tőlem és elindult hazafele.
Térdre estem, a már zuhogó esőben, a viharfelhők immár bennem is gyülemlettek, egy kirobbanni készülő vulkán lettem. Négykézláb hevertem a vizes aszfalton, éreztem, hogy kisérti térdemet, de én csak néztem felé. Nem éreztem akkor a fájdalmat, kívül nem.
Ekkor eltűnt a szemem elől és én felordítottam, keserves zokogás tört rám, lehajtott fejjel csatlakoztam az esőhöz. A kövek már nagyon nyomták a lábam, úgyhogy felültem, de a sírás nem maradt abba. A fájdalom kiakart jönni. A szemem előtt peregtek le a dolgok, illetve a pillanatok. Mikor megcsókolta a homlokom, a kézfejem, akár egy úr a hölgy kezét. Mikor szorosan átölelt, ölelése mindig olyan volt, mint az otthon. Mikor szótlanul néztünk egymás szemébe. Mikor tüzesen megcsókolt. Mikor megragadta a kezem, s körbepörgetett a "táncparketten". Mikor először aludtam vele, s ragadtunk egymásra, mint a mágnes. Nem zavart az se, hogy összeizzadtuk a másikat, egyszerűen képtelenek voltunk elengedni egymást. Mikor éjjeleket és nappalokat beszéltünk át. Mikor a párnán veszekedtünk és futkostunk a szobák között. Mikor nevettünk a másikon...
Égetett belül, fájt, ahogy ezek láttam, s a könnyek által elhagytak engem. Úgy is éreztem magam. Elhagyatottnak
Egy néni szaladt hozzám oda, esernyővel a kezében, megkérdezni, hogy minden rendben van-e. De csak a fejemet ráztam, olyan érzés volt, mintha mindenfajta érzelem távozott volna belőlem. Habár az arcom fel volt puffadva, a szemeim vérvörösek voltak, s a szememből még irányíthatatlanul potyogtak a könnyek, de az arcomra a teljes érzéketlenség ült ki. A kezét nyújtotta felém, belekapaszkodva felálltam. Aggódó tekintettel kutatta a szememet, hátha tud segíteni, de nem tudtam szólni. Egy rakat kérdést odavetett, de mind kikerült engem, nem is hallottam. Erőt kellett vennem magamon, haza akartam menni, úgyhogy jó erősen megszorítottam a kezét, jelezve, hogy nem lesz baj. Halványan rám mosolygott, de láttam, hogy ez nem nyugtatta meg teljesen. Táskájából kikapott egy pár zsebkendőt és a kezembe nyomta, majd két kezével körbezárta az enyémet. Ahogy rám tekintett, úgy éreztem, megint elsírom magam, de lenyeltem a könnyeimet. Biccentettem neki, majd elindultam haza a zuhogó esőben.


- 2016 x

Az utca

Szeretek busszal utazni, leginkább akkor mikor nem annyira zsúfolt. Oda ülhetek ahova szeretnék, úgy terpeszkedhetek, ahogy kedvem tartja. Igen. Most is az ablak mellé ülök, bár semmit nem látok. Kint sötét van, a buszon meg ég a villany. Nincs is olyan késő, csak hat óra, mégis az ősz sötétsége borít be mindent. Még küzdök az ellen, hogy engem ne vegyen hatalma alá.
Nem érzem jól magam, de tanultam a hibákból amiket eddig elkövettem. Az egyik az, hogy ne vegyek fel ilyenkor álarcot, pedig néha ott a kísértés, hogy mégis megtegyem, hogy elnyomjam az érzéseket, amik megfojtanak. Sóhajtok. Mindenről ő jut eszembe, még erről a tragacs buszról is, amiről alig várom, hogy leszálljak. Pedig szeretek utazni, tényleg, csak most valamilyen fura érzés elkapott, és az emléke sokkal erősebb, mint eddig. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy fel se tűnik, hogy már szállnom kell. Azonnal felkapom a táskám és az ajtóhoz rohanok. Még időben megnyomom a gombot, aztán leszállok.
Rátérek az utcára amin mindennap elmegyek párszor, de most rossz. Egy emlék húz magával, és a zene sem segít abban, hogy a valóságban maradjak.
Emlékszem, mikor nyáron átjött, de lehet már az ősz első hete volt. Pontosan nem tudom, pedig nem is volt olyan rég. Késtem, úgyhogy sietve vágtattam a megállóhoz.. , az utca felénél felhívtam őt, hogy induljon el, félúton úgyis találkozunk. Kicsit pufogott, de tudom, hogy nem volt mérges. Mikor megláttam őt az utca végén, hatalmas mosoly kerekedett az arcomra. Alig tíz méter lehetett köztünk, mikor odakiáltottam neki, hogy kapjon el. Láttam a tekintetében, hogy nem érti, hogy pontosan mire gondolok, de mikor megindultam, biztos terpeszbe állt. Még a nyári szél szaladt velem együtt, s a karjaiba dobott. A lábammal és a kezemmel is ölelni kezdtem, jó szorosan. Egy adag puszit is kapott a feje búbjára, majd felemelte fejét, hogy a szemembe nézhessen. A szája nem mosolygott, de a szeme igen, láttam rajta, hogy boldog és reméltem, hogy ő is rajtam. Annyira fura volt az egész, ez a pillanat is, de maga az egész, ami köztünk van. Vagy volt. Erős ellenérzés fogad, ha múltidőbe írom, mert belül valami azt súgja, hogy ez sose múlik el. A szemébe néztem, és mintha ezer éve ismerném, mintha tudnám, hogy valójában ki Ő. Pedig elég sok falat tett Ő is maga köré s rengetek maszkja volt a szekrényben. Mégis tudtam olvasni a szemeiből, bármit csinált. Ő is az enyémből. És ez fura, mert teljesen még most sem ismerem, mégis olyan érzés, mintha igen.
Kezembe fogtam arcát és hosszú csókot nyomtam a szájára, közben letett a földre és még egyszer magához ölelt, mielőtt elindultunk volna.
Még nagyobb sóhajtás hagyja el a számat miközben megyek. Rossz érzés, ami azt illeti fáj is, de csak azért, mert a dolgoknak nem úgy kellene lennie, ahogy vannak. Ez nem vágy, hanem megérzés.
Ahogy sétálok tovább, eszembe jut még egy jelenet ebből az utcából. A világ legjobb randijáról sétáltunk haza. Ami azt illeti a legelsőről, de olyan érzés volt, mintha már a századikat jártuk volna. Hazakísért, mert lekéste a buszát, amit persze nem bántam. Mikor az utcába értünk, szokásunkhoz híven húzni kezdtük a másikat, jó, inkább hergelni. Játékosan összeszólalkoztunk, ami nagyon tetszett.
A hátsómat kezdtem el finoman ütögetni, ő tudta mit jelent ez, ezért lendületet vett felém. Viszont gyorsabb voltam, elkezdtem előtte futni. Nevettem önfeledtem, amit már nagyon rég nem tettem és ez nagyon hiányzik a napjaimból. Le kellett lassítanom, hogy a tüdőm is beérjen engem, erre ő se futott már annyira. Megpördültem s tolató állásban sétáltam előtte, miközben farkasszemet néztünk. Láttam a szikrákat a szemeiben, láttam, hogy ugrana, de még türtőzteti magát. Ördögi vigyorral sétáltam előtte majd hirtelen megálltam és megindultam felé. Az arcomat kezei közé kapta és a szájához nyomott. Még mindig fújtatott, zihált a futás miatt. Én is, de én már inkább miatta. Ledobtam a táskámat a földre, majd magamhoz szorítottam őt. Forró és tüzes csók volt, amilyenben nem volt még részem. Ez volt az első. Boldog voltam, ennek így kellene lennie. Kézen fogva sétáltunk hazafele, én őt néztem és mosolyogtam. Ha valaki azt mondja, hogy ez lesz két év múlva, nem hittem volna el, de a szívem mélyén tudtam mégis, hogy így lesz. Ő is rám nézett és csak annyit mondott: "Van benned valami, amit el se tudok magyarázni... Nem tudod mit teszel velem."
Nyelem a könnyeimet, de már levegő után kapkodok. Visszanézek az utcára, még mielőtt elkanyarodnék róla és elkap a roham. Nem hagyja el hang a számat, de a szememből potyognak a könnyek.

- 2015 november

Egy lélek, két test

- Ki vagy Te?- kérdezem az előttem álló alaktól. Annak ellenére, hogy igen is ismerem, mégis, egy teljesen más embert látok magam előtt. Összezavart tekintettel néz rám, miközben én ezt az egy kérdést ismételgetem. Szemei teli vannak fájdalommal, ami azt illeti, visszafojtott fájdalommal, mert nem hiszem, hogy sírt volna az utóbbi időben. Épp ennek okán ült ki minden az arcára, melyet most már teljesen eltorzítottak az érzései.
- Ki vagy Te?- ezúttal már nem esik jól neki a kérdés, látom rajta. A szemei számomra mindig nyitott könyv volt, amelyből könnyen tudtam olvasni, akárhányszor belepillantottam. Nem volt még egy ember az életemben, akit ennyire ismertem volna, pont a szemei miatt. Ez fordítva is így van, tudom. Most mégis úgy érzem, hogy egy megtört ember áll előttem, akit nem ismerek fel. Nem tudom ki Ő, miért bujkál az a sok minden a szemeiben, mi a története. Egyik szeméből a másikra pillantok, keresem a megoldást, hátha megkapom a választ a kérdésemre, amit újra felteszek. Nagyot sóhajt rá, fogalmam sincs, hogy miért nem válaszol. Nem veszem le a tekintetem róla, s mindeközben magamban próbálok választ találni, valamiért úgy érzem, hogy én pontosan tudom, hogy mi ez.
- Ki..- megakadok. -..ki vagy.. te?- tudom. Mint a villám úgy üt belém egy érzés, mely végül válaszokká változik át. Túl sok minden kerít hatalmába egyszerre, elkezdem kapkodni a levegőt. Nehéz megemészteni ezt az információt, valahogy mégis mindvégig tudtam, hogy ez van. Pusztán azzal nem vagyok tisztában, hogy miért. Mert ami történt, hát... megtörtént, viszont Ő akart elválni, Ő ment el, akkor miért. Miért esett jobban össze, mint én?
- Ki vagy Te?- már reflexszerűen teszem fel a kérdésem, mire ő a számra tapasztja ujjait. Szemei kérően tekintenek felém, tudom, hogy azt akarja, hogy ne tegyem ezt fel többé neki. Túl rideg lennék talán? Vagy csak a kérdésem az? Nem tudom. A csend csakúgy süvít közöttünk, mi pedig a másikat nézzük, kutatjuk az ismerős arcunk titkait.
Az ujjai még mindig a számon vannak, nem veszi el onnan, úgyhogy úgy döntök, hogy ideje levennem a páncélom. Kezéhez kapok, leveszem a számról, de nem engedem el. Egyelőre csak finoman fogom, s figyelem, hogy milyen hatással lesz ez rá.
Tévedtem, be kell, hogy valljam. Eddig nem volt megtörve, csak azt a rengeteg fájdalmat, félelmet és a csalódottságot - melyek mind benne fortyogtak - próbált magában tartani. Mondhatjuk úgy is, hogy álarcokat kapkodott magára, és nem engedett ki semmit. Most viszont nem volt rajta semmi, mert minden látszott rajta, ezért sem ismertem meg. Megtört. Itt előttem. Már szivárognak belőle az érzések, szép lassan. Ha nagyon megengedné, talán össze is esne előttem. Erősen megszorítom a kezét, mire ő nagyot sóhajt, olyan, mintha eddig nem is vett volna levegőt.
Valahogy teljesen érzéketlennek tűnök még mindig mellette, s ez az érzés kegyetlenül kezdi el csavargatni a szívemet és lelkemet. Itt áll Ő előttem megtörve. Ő, akinek a lelkemet is odaadnám azért, hogy ne lássam őt így, hiába van nála a lelkem másik fele. Én mégis kívülről úgy nézek ki, mint akire nincs ez hatással. És ekkor bekapcsol bennem a vészjelző, hangosan visít, figyelmeztet, hogy cselekednem kell. Túlságosan sokat gondolkozok.
Elengedem a kezét és azonnal magamhoz ölelem. Szorítom jó erősen, tudatni akarom minden porcikámmal, hogy vége van. Az orrából csak úgy süvít ki a levegő.. vagy a fájdalom. A feszültség ami benne van, már elhagyja őt. Érzem rajta, hogy mennyi mindent tartott bent, és ennek a gondolata újra összeszorítja a szívemet. Az én könnyeim kezdenek el folyni, akár egy folyó. Egy hang sem hagyja el a számat, némán sírok. Helyette.
Percek telnek el így, teste egészen elernyed és csak ekkor ölel át ő is. Először a fejemet kapja el, elhúzza a nyakától, hogy a szemeimbe nézhessen. Ez mindig fontos volt nekünk. Akárhányszor hagytuk el a másikat, mindig szemkontaktust tartottunk, ha összefújt minket a sors. Talán ekkor egyesültek a lelkeink, mert a miénk egy volt. Most már tudom. Az a sok kérdés, ami évek óta pattogott ide és oda köztünk, mint egy teniszlabda. Az a sok meccs, amit lejátszottunk, végre értelmet nyert. Tudom a válaszokat. És most meggyógyítottam őt.
Nagyon erősen ölelt, elképesztően szorított magához, én se haboztam. Nem hangoztak el szavak köztünk, mégis mindketten értetettünk minden.

Akárhányszor választ el minket az élet, helyzetek vagy a saját hibáink, mi soha nem válunk el igazán. Ez, ami köztünk van, legyünk akár a világ két különböző pontján, soha nem tud elhagyni vagy elmúlni. Soha.
Mert egy lelkünk van, egy és ugyanaz, csak két testben. Ami talán még nincs kész arra, hogy egyesüljön...

- 2015

Inspiráció: egy még & egy cikk

Elvesztett gondolatok

Fojtogat a tehetetlenség, a türelmem a sarokban áll és rázza a fejét. Össze vagyok zavarodva, mert kettős gondolkodás az, ahogy a dolgokra nézek, ahogy erre a dologra nézek, ami megnehezíti a napjaimat. Hol ez, hol az győz meg engem, figyelmen kívül hagyva, hogy mit érzek belül, figyelmen kívül hagyva a logikus, tényszerű dolgokat. Tudom, hogy apróbb lépésekben, a Te lépéseidben kellene gondolkoznom, de nem megy. Türelmetlen és tehetetlen vagyok.

Úgy szeretnék Veled beszélgetni, annyiszor amennyiszer csak tudok. Kifeküdnénk az ég alá és kézen fogva beszélgetnénk az életről, az emberekről, egymásról és egyszerűen mindenről ami épp eszünkbe jutna. Talán össze is vesznénk egy-egy témán, amin épp nem értünk egyet, de egy finom veszekedés után megfognád a buksimat és adnál a homlokomra egy puszit. Mert tudnád, hogy akármennyire is különbözünk, néhány dologban, mégis a legjobbak vagyunk.

Úgy szeretnék utazni Veled, felfedezni valamit. A vonaton ülve, miközben bágyadtan tekintenél kifelé, én néznélek Téged és el lennék képedve, hogy hogy lehetsz ennyire jóképű. Kézen fogva sétálnánk, nem engednénk el, mert annyi ideig mentünk már külön, anélkül, hogy megérinthetnénk a másikat. Nevetnénk mindenen, ez közelebb hozna minket egymáshoz, s mikor egy jól elejtett poénodon percekig nevetnék, Te mosolyogva néznél rám.

Úgy szeretnék Veled játszani. Tudod, mikor játékosan lebirkózzuk a másikat, én ellenkeznék és erőlködnék Veled szemben, egy ideig mosolyogva hagynád is, de aztán kezedbe vennéd a dolgokat. Csak fújtatnék Rád, de Te csak megcsókolnál és szorítanál magadhoz.

Úgy szeretnék Veled telefonon beszélni. Mikor nem bírunk aludni valami oknál fogva, se Te se én. A szégyenlős bevezetést követően csak nevetnénk, és megtárgyalnánk, hogy ki mit enne most, meg a többi fontos dolgot, ami hajnalban eszünkbe jut. Az sem zavarna, ha a szuszogásodat kell hallanom, Te is hallanád az enyémet és így aludnánk el.

Úgy szeretnék a karjaidban megnyugodni. Rossz napom lenne és mondanám, hogy már szállok is a buszra, nemsokára ott vagyok. Te kijönnél elém és az öleléseddel üdvözölnél. Miközben elsétálnánk hozzátok nem engednéd el a kezem. Nem bánnád hogy nem beszélek, mert tudnád, hogy most nem megy. Ezért csak mondanád ami eszedbe jut. Mikor felérnénk a szobádba, befektetnél az ágyadba, adnál egy puszit a homlokodra és ott hagynál, mert tudnád, hogy erre van szükségem, Egy kis egyedüllétre, mégis a közeledben. Egy picit szundítanék, aztán ellopnám a PSP-det és játszanék vele egy picit. Mire Te odajönnél és oltogatnád a játékstílusomat, én meg csak nevetnék rajtad. Majd kivennéd a kezemből és átölelnél az ágyon. Csak feküdnék a mellkasodon, hallgatnám a szíved lüktetését, és elmondanám mi a baj. Miközben a gondolataidat fejted ki a fejemet simogatnád, babrálnál a hajammal és elűznéd a rossz kedvemet.

Úgy szeretnék táncolni Veled. Úgy értem, mikor épp egymásnál lennénk, elindítanál valamit és improvizálva lépkednénk egymás mellett. Talán lenne egy közös táncunk is, amit magunknak találnánk ki. Vagy egy nagyon nehéz nap után zene nélkül lassúznánk a sötétben.

Úgy szeretnék mindent elmondani Neked. Úgy értem, miközben beszélünk nem azon gondolkozni egy-egy dolog előtt, hogy elmondhatom-e már vagy sem. Jó lenne úgy beszélni Veled, hogy nincsen határ.

Fojtogatnak a gondolatok. Te fojtogatsz, anélkül, hogy a kezed a nyakamon lenne. Egy helyben toporgok megint, s mivel a sötétség vesz körbe, nem tudom merre lépjek.

- 2015 május

Lidércnyomás

Sötét van még a szobámban, de már az ágyam szélén ülök, s még mindig az álmaimon jár az eszem. Pontosabban rémálmok, amit akkor nem annyira érzékelek, csak ébredés után csap meg a valóság keserű szaga. Néha annyira valós ott minden: a színek, illatok, a hely ahol vagyok, és az akivel ott vagyok, az érzések amiket érzek, aztán történik valami és hopp. Felkelek.
A hideg futkározik a hátamon, erős késztetést érzek arra, hogy visszabújjak az ágyamba. Ahogy rápillantok az órámra, ami hajnali hármat mutat, rá kell jönnöm, hogy még nagyon korán van. Odapattanok az előttem lévő konnektorhoz és bedugom az éjjeli lámpám. Halovány fénye körbejárja a szobámat, amitől kicsit jobban is érzem magam. Vannak alkalmak, mikor visszajövök ide egy-egy álom után, és rémület vesz hatalmába, ahogy a sötétség fogad engem. Nem tudom miért van ez, de a szívem hevesen ver ilyenkor, megijedek. 
Bebújok a takaró alá, s mivel mozgalmas és fáradt napon vagyok túl, hamar álom jön a szememre. 

Az utcán sétálok, gyönyörködöm az égben s közben azon gondolkozok, hogy mi tévő lehetnék. Lehetséges, hogy mindent túlgondolok már, de vannak dolgok, amikben biztos vagyok. A végkifejletben biztos, de nem tudom, hogyan juthatnék el oda, mi az a zseniális dolog, amit tennem kellene. Gondolataimba elmerülve, észre se veszem, hogy valaki fut felém. Hallom, ahogy a cipőjének talpa a betonnak csapódik, s ahogy a házak ezt visszhangozzák, ismétlik, de ez sem ránt ki a fejemből. Talán nem kéne tennem semmit, csak elengedni magam és az érzéseimet. Ez is egy olyan fejezet, amit nem tudok megfogalmazni, egyszerűen nem tudom megnevezni azt, amit érzek. Nem találkoztam még velük. Amint hozzáér a vállamhoz, összerándulok ijedtemben. Hallom a lihegését, ami valahonnan távolról emlékeket idéz fel bennem. Megfordulok, de nem látom az arcát, amit akkor, abban a pillanatban nem tartok furcsának. Nem látom az illetőt, de érzem őt, és az érzést amit ad, rögtön megfejtem ki az, hisz senki más nincs ilyen hatással rám. Hirtelen rám veti magát, átölel, de olyan szorosan, hogy egy pillanatra a lélegzetem is abbamarad. Betemeti arcát a nyakamba, s olyan közel húz magához, hogy érzem szívének lüktetését. Szeretlek.- bukik ki belőle, meleg lehelete csiklandozza a nyakam, ami ugyancsak emlékeztet valami távoli dologra. Nagyon szeretlek, szeretlek, szeretlek,...- és csak mondja és mondja, úgy hangzik, mint a megakadt felvétel, ami vissza-visszaugrál még az előző ponthoz. Olyan érzésem van, hogy már mindkettőnket én tartom, érzem, hogy a könnyek elkezdik fojtogatni a torkomat, ki akar jönni, ki akar törni. Átölelem őt, eddig tehetetlen karom azonnal körbefonják testét. S amíg ő ezt a szót ismételgeti, én - talán ennek hatására - keservesen kezdek el sírni. Mintha megállna az idő, elkezd minden sötétedni, mintha kiszállnék a testemből...
Nem tudom hol vagyok, talán kirándulnék? Az eget lesem, ahogy a nap szép lassan eltűnik a felhők mögött, valami vihar készülődhet. Az illat is olyan, tipikus eső előtti. Látom körülöttem az embereket, mégsem tudom kik ők, pedig érzem, hogy ismerem mindegyiket.

Közeledik felém az elmosódott alak, érzem, hogy akadozva veszem a levegőt. Azt nem tudom eldönteni, hogy a sírás miatt ilyen fura, megint az szorítja el a tüdőm vagy egyszerűen csak rosszul leszek. Talán tudom, érzem a tudatalattimban, hogy mi következik és fulladozok a vágy után. Odaér, szenvedélyesen megragad, érintése  teljesen feltölt, immár hevesebben veszem a levegőt.
A csók. Ahogy hozzáér a számhoz, egyszerűen belenyögök az övébe, miközben átkarolom a nyakát. Nem hagyjuk abba, mintha évekig csókolnánk a másikat, teljesen eggyé válunk. Érzem, hogy ennek így kell lennie, tudom, hogy ennek így kell lennie, mégis mélyről jövő sírás tőr rám, s miközben szenvedélyesen csókolózunk, a könnyeim potyognak. Annyira paradoxonnak tűnik ez az egész, hogy nevetni is elkezdek közben. Boldog vagyok..

Mikor kinyitom a szemem, még érzem a száját az enyémen, még látom magam előtt a körvonalát, de tudom, hogy csak álmodtam. Egy elefánt van a mellkasomon, legalábbis én úgy érzem, és annak ellenére, hogy előző este nem sírtam, az érzés az arcomon mégis olyan. Nehéz levegőt venni, mert emlékszem az álmomra, emlékszem rá, hogy az csak egy álom. Volt.

***

Könyvvel a kezemben várom a következő órámat. Kint borús, esős idő van, de kicsit se hangol ez le. Pusztán a megszokottnál sötétebbek a folyosók, a lámpák se úgy világítanak, ahogy szoktak. Suhanó árnyakat látok, akik feltehetőleg a dolgukra sietnek, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy nem tudom kivenni az alakjukat. Belepillantok a könyvembe: "Meg akarom érinteni, meg akarom érinteni a bőrét. Érezni finom illatát; érezni, ahogy a bőrünk összeér. Megcsókolni, simogatni, szeretni. A bőre, az a finom bőre, ami úgy vonz engem, akár egy mágnes. (...)" Ahogy a szemem futja a sorokat, kiráz a hideg, érzem, hogy libabőrös leszek. Felkapom a fejem, s egy szempárral találkozik a tekintetem. Habár nem beszélünk, mégis érzem a gondolatait, ami itt, még teljesen normálisnak tűnik. Heves léptekkel, szinte kétségbeesetten veti le magát mellém, s a fejét rögtön az ölembe hajtja. Lerakom a könyvet. Reflexszerűen érek hozzá arcához, egy belső hang szólongat, hogy nyugtassam meg. Amint ráteszem a kezem a fejére, felismerem Őt. Egészen elgyengült kézzel simogatni kezdem, ez őt azonnal szóra bírja. - Mióta elmentél... azóta minden nap veled álmodok...- 

Kinyitom a szemem. 

- 2015 ősz

flashback or whatever

Még azelőtt felkelek, hogy az ébresztőm szólna, pedig már csak pár perc és csörög. Addig vissza csukom a szemem, és érzem, hogy boldog vagyok, ami először fura, de hamar rá kell jönnöm, hogy az csak az álmom végjátéka.
Az a nyári este úgy tűnik még mindig kísért, pedig rég nem álmodtam már azzal az éjszakával, főleg a mostani helyzetet tekintve. Ahogy próbálom az agyam ráerőltetni arra, hogy emlékezzek másra is az álomból, de csak haszontalan kapálózás. Az egyetlen dolog amire emlékszem, hogy egy ágyban fekszem.. vagyis ott van Ő, alszik a hátán, én a két lába között elhasalva átölelem a derekát és a fejemet a hasánál pihentetem. Szerintem alszunk vagy aludtunk vagy próbáltunk. És érzem ezt a boldogságot.
Kezdek szomorú lenni, ahogy lelki szemeim előtt látom magunkat, és olyan epekedő érzést érzek, hogy ott lehessek inkább, mint itt ahol vagyok a valóságban. De megszólal az ébresztő.

Az egész napot, mint egy szellem úgy járom végig, folyton-folyvást visszagondolva arra az álomra. És szomorú vagyok, de mindig jobban, el nem tudom képzelni, hogy ez valaha is jobb lesz. Azt tart életben, hogy nem nézek Rá, mármint teljesen, lehet homályosan a szemem sarkából látom, észreveszem, hogy háttal távolodik, vagy mikor felém néz elkapom a fejem. Mert nem akarok a szemébe nézni, és ez olyan dolog amit muszáj megtennem, pedig, jaj mennyire szívesen belenéznék azokba a szemekbe. Muszáj, mert nem tudom mit éreznék akkor ha belepillantanék. Remény? Szomorúság? Átlendülnék egy rosszabb oldalra...?
Aligha van rosszabb oldal, mikor nem tudsz semmit Róla.
Ezért kell minél előbb eltűnnöm. 

2015. febr.

Fél

Álarc van rajtam, bár nem tudom miért. Az okot tudom, tudom mi váltotta ki, de nem tudom, mért találtam szükségét ennek. Kit csapok be jobban: a körülöttem lévőket vagy magamat?
Mindennap egy monoton túlélés. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok, de azt sem, hogy kétségbe esetten szomorú. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, a válasz mindig az, hogy élek. Ezzel hazudni nem hazudok, de a teljes igazságot sem árulom el, amit nem hiszem, hogy magam is tudok.
Felkelek és felveszem ezt a maszkot, mikor már éppen szomorú lennék, elkezdek viccelődni. Nevetek. Ez így megy mindig, de vannak napok, mikor olyat látok, amit igazság szerint mindennap szívesen látnék, de a körülményeket tekintve, ez egy édes pokol. Ilyenkor a gyomromba üt valaki, érzem, ahogy a fájdalom egy pontban felerősödik, a tüdőmből a levegő is kiszalad. El kell fordulnom, mert ha továbbra is odanéznék, valószínűleg elhánynám magam. Ekkor leesik az álarc, és látni lehet rajtam azt ami a dolog mögött van. Viszont nincs bátorságom utánajárni, hogy vajon mért ilyen, félek, hogy nagyon összetörnék.

Múltkor utazás közben, ami nem-igen volt hosszú és mivel az esemény része vagyok - és nem az irányítója -, nem tehetek a dolgok ellen semmit.(..) Nem volt rajtam a maszk, akkor még nem, a pillantás közben nem volt semmiféle gyomron ütés, egyszerűen csak arra gondoltam, hogy bár ne kellene elfordulnom, bár odanézhetnék. Erőltetnem kellett magamat, hogy ne akarjak oda nézni, így hát csak bambultam ki az ablakon. Szomorú voltam, mert bár régen sokat néztem, többször de lopva, még akkor se tudtam megjegyezni. Mikor eszembe jut - ami meglehetősen sokszor előfordul -, rá kell jönnöm, hogy nem tudom felidézni az arcát. Bárki, a barátaim és közeli ismerőseim közül bárkit, bármikor feltudnék, de Ő nem megy. 

Álarcban járom a napjaimat, és rettegek, hogy egy nap úgy ébredek fel, hogy valami szörnyű történt. Tudom önzőség ilyet érezni, ezen kiborulni, mikor valaki más boldog, de én rettegek. Reménykedek, hogy még ezelőtt a nap előtt kiborulok és hagyni fogom, hogy a szomorúság végig menjen rajtam, mint egy nátha, egy betegség, akár hetekbe nyúlóan. Ezzel tudnám, hogy vége. Most csak a szakadék szélén állok a vízzel szemezve a köveket rugdosom lefele, és nézem ahogy száguld és csapódik be a kék vízbe. Félek, pedig a szakadék nem mély és tudom, hogy utána jobban is érezném magam. De én itt állok a maszkjaimmal és várok. 

A kérdés most már az, hogy miért és mire.

Önzőség

Önzőek vagyunk. Talán ez egy alapvető emberi tulajdonság, ami az idők folyamán teljesen beleivódott a DNS-ünkbe. Sokunk erőteljesen igyekszik ezt a rossz adottságot a legminimálisabb szintre csökkenteni, kinőni; a többiek észre se veszik. Néhányszor szembesítik őket, aztán leesik a tantusz, majd elfelejtik. Akárcsak egy körforgása.
Önzőek vagyunk, mert csak magunkra figyelünk. Annyira kétségbeesettül próbáljuk magunkat a másik szemében tökéletesnek láttatni, hogy nem is vesszük észre a másikat. Nem vesszük észre amit mond, mert csak azzal törődünk, hogy ami a mi szánkat elhagyja, a legjobb legyen. Hogy észrevegyenek. Ennek következtében csupán annyit érünk el, hogy elbeszélünk a másik mellett. Mint két lökött tyúk, akik mondják a magukét, időt sem hagyva a másiknak, hogy befejezze mondandóját. Jóban lesznek azután? Emlékezni fog valamelyikük arra, hogy mit mondott a másik? Szerintem nem. (Ez egy nagyon erős hasonlat volt). Szomorú. És a nagy, mély beszélgetésből csak egy átlagos semmitmondó dolog lesz, amire nem emlékszik az ember, amire nem mondja azt, hogy hiányzik, bárcsak megint beszélnénk. Túlságosan akarunk számítani, ahelyett, hogy csak elengedve magunkat, saját mivoltunkat adnánk.
Önzőek vagyunk, mert csak a saját problémánkra koncentrálunk, mert ami nekünk van nagyobb és fájdalmasabb, mint a másiké. Persze, igazunk van, mert mindig és mindig a sajátunk a legrosszabb. De engedjük el ezt a 'gondolatot', és ahelyett hogy csukott szemmel befele tekintenénk, kinyitnánk őket és észrevennék a másik embertársunkat. Kérdezzük meg mi a baj, de ne azért hogy az egyik fülünkön beengedjük, a másikon meg ki, hanem hogy megpróbáljunk neki segíteni. Olykor elég az is, ha elmondhatja valakinek, de néha tényleg, teljesen, odatéve magunkat mellette kell lennünk és támogatnunk. Eközben észreveszed, hogy nem veszed észre a saját gondodat. És talán, ha nem vagy annyira önző belátod, hogy nem csak te buktál el, és lehet, hogy más ezt rosszabbul éli meg. Megfeledkezel a sok rosszal ami történt veled legutóbb, és azt azt követő kétségbeesettséggel egybefont tehetetlenségre, miként nem tudod hogyan tovább és ekkor jön az a heuréka pillanat, mikor megtalálod a választ minden olyan fel-nem-tett kérdésre, ami az őrületbe kergetett. Vagy egyszerűen továbblépsz.
Önzőek vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk ellene semmit.



__________

x és x

Szerelmes lettem a számba, és ezek a gondolatok már kiakartak jönni.
Keresd az összefüggést.

Dögös pasik

Hogy szeress valakit, aki még magát se képes elfogadni? Hogy szerethet egy olyan, aki magával sincs jóban? Sokszor láttam ezeket a kérdéseket, és a közvéleménnyel ellentétben én azt mondom, hogy kit érdekel. Szeress és légy szeretve.
Azt viszont nem állítom, hogy könnyű. Én már csak tudom. Itt van ez a csodálatos férfi mellettem, aki bearanyozza a napjaimat, s Ő mégsem képes a tükörbe nézni. Nem hibáztatom érte, mert mindenkinek van rossz korszaka, amin egyszerűen át kell hidalni. Túl kell élni.
Nem mindig volt így, de olyan gyökeres változás történt az életében, ami alapjaiban megrengette azt, amit gondolt.

Délután úgy döntöttem, hogy ledőlök kicsit, mert ez a hajtás teljesen kimerít. Nem akartam elaludni, és lényegében nem aludtam, inkább elbóbiskoltam egy órácskára. Mikor már azon voltam, hogy végre felkelek, csinálom a dolgaimat, bár az érzékszerveim nagyon lassan keltek életre, éreztem, hogy valaki fekszik mellettem. Éreztem a testének a melegét, és miután már életképesebbé váltam a lábamat mozgatva érzékeltem, hogy ez nem megy. Hisz átkulcsolta az enyémet az övével. Felé fordultam, az illata megcsapott és mint egy mágnes tapadtam is a mellkasára. Hallgattam teste motorjának lüktetését, képes lettem volna elaludni, de nem akartam. Sose mondtam neki, de gyakran nézem. Még azelőtt azt tettem, mielőtt még bármi lett volna köztünk. Egyszerűen nem tudok betelni a látványával: a kócos haja, álmos szemei, borostás arc. Ő volt maga a férfi, miszter tökéletesség a tökéletlenségével.
Senki sem tökéletes, ezt mindenki tudja, de ez valahogy őt mégis tökéletessé tette. Nekem.
Észre vette, hogy ott vagyok, lassan ébredezett, és azonosíthatatlan hangokat adott ki. Rögtön felnéztem rá, és csak mosolyogtam, mire sunyi kis tekintetét rám szegezte, és bájosan kivillantotta a fogait. Annyira, de annyira magához szorított, hogy alig kaptam levegőt, tetetett dühvel kitúrtam magam az öleléséből. Kicsit fújtattam, mert lassan állt vissza a tüdőm, de felültem mellé és megragadtam az arcát. Rémülten figyelt, hogy mire készülök és puszilgatni kezdtem. Erre nem számított, de hagyta. Pusziltam az arcát körbe, szemét, orrát, fülét, homlokát, nyakát, kulcscsontját és a puszik között mondtam:
Olyan - puszi - dögös - puszi - fejed - puszi - van - puszi -, hogy - puszi - azt - puszi - már - puszi - büntetni - puszi - kéne. - puszi - Kifejezetten - belenéztem mélyen a szemébe - szexi - és hosszan belecsókoltam a szájába. Miután visszakaptam a fejemet, hogy lássam meglepett arcát, kiszűrtem a szemeiből, hogy ez nagyon jól esik neki. Ha ezt előbb tudom...- gondoltam magamban.
Ismerem a szemeit, egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mégis miként vagyok képes olvasni belőlük. Talán ő is az enyémből, tudnia kellett, hogy így gondolom. Valahogy mégis éreztem, hogy nem csak az én elismerésemre vágyott, hanem úgy mindenkiére. Pedig ha látta volna, hogy rengeteg lány mennyire megnézte őt. Nem vagyok féltékeny, mert nézhetik, felőlem, amíg csak nézik nincsen gond. Viszont valahogy a fiúk ehhez mindig is vakok voltak, hogy felismerjék ha valaki megnézi őket. És bizony sok lány legeltette a szemét rajta.

A gondolataimba teljesen belemerülve, váratlanul ért ahogy felkapott. Egy apró sikoly hagyta el a számat, majd mindketten nevettünk. Semmi zene nem szólt, a lábammal körbefonva derekát elkezdtünk táncolni. A tánc volt a kedvencem. (...) Körbe-körbe pörögtünk az ágyhoz közeledve, és magával együtt háttal landoltam. Mosolygott rám, támadott a puszijaival, majd hosszasan szájon csókolt. Hosszú, édes és szokatlanul meleg volt. - Szeretlek.- suttogása körbejárta a testemet és a szívemet.

Egy nap

Szeretem az éjszakákat, különösen nyáron. Az idő lehűl, a csillagok felragyognak és az éjjeli állatok kórusként tőrnek bele a csendbe. - Már ha van olyan szerencséd, hogy vidéken élsz és részese lehetsz, és nem csak a természetfilmből látod a tv-ben a panelházadban.- Az éjszakák amúgy is olyan különlegesek, minden olyan sötét és nyugodt, na meg csendes. De van ez a harmónia, amelybe mi emberek csak alig veszünk részt, de mégis mondhatom - itt vidékem - részesei vagyunk. Csodálatos. Van bennük egy közös, mármint az éjszakában, a csillagokban és az emberekben. Bennem, bennünk.

Levágtam magam az ágyra, s ahogy érkeztem, úgy is maradtam. A "fáradt voltam" kifejezés meg sem közelítette azt, ahogy éreztem magam. Az idő már nem volt annyira fülledt, mint nappal, amúgy is esőt mondtak még délután. Az ég mégis tiszta volt. Mikor beléptem a szobába, még láttam a ragyogó csillagos eget.
Hason fekve, a fejemet belefúrva az ágyba adtam át magam a fáradtságnak. Tudtam, hogy ha most azonnal elalszok, tuti nem keltenek fel még délben sem. Én elaludtam volna..

Mocorgásra pattant fel a szemem, s oldalra fordítottam a fejem, hogy levegőt is kapjak. Nem mozdultam. Igazából ha akartam se tudtam volna, mert fáradt voltam és nem akartam felkelteni senkit. Miután már jó pár perce semmi sem történt, újra becsuktam a szemem. Összességében jól éreztem magam, a kaja jó volt és a hangulat is. Nem terveztem, sőt nem is gondoltam, hogy ennyire kimerülök.
Alig pár másodperc múlva újabb mocorgás. Most már biztos voltam benne, hogy nem csak én vagyok az egyetlen aki nem alszik ebben a szobában. Félig nyitott szemmel lestem kifele, de a fészkelődés a másik oldalról jött. Mivel sötét volt, felemeltem a kezem és jobban kinyitottam az ablakot, hogy több levegő jöjjön be kintről, na meg egy kis fény. Pont elértem, még csak erőlködnöm sem kellett. Viszont ezzel a mozdulattal felkeltettem a mögöttem mocorgó figyelmét. Óvatosan odafordult, szorosan mögém. A lábát hirtelen a lábamra tette, mire megállt bennem a keringés. Talán levegőt se mertem venni, de különösebben nem tartottam volna tőle, mármint Tőle. A folyamatos mozdulatok áradata nem maradt abba, hirtelen egy kéz landolt a fejem búbjánál. Nem mondom, hogy nem tudtam, szóval tudtam, hogy mi fog történni. A szívem mélyén éreztem, minden egyes szívdobbanásnál. Becsuktam a szemem, s próbáltam kicsit lenyugtatni magam, igaz nem volt nehéz, mert tényleg elképesztően fáradt voltam. Nem történt semmi., de abban a pillanatban, mikor oldalra fordultam, mintha csak ez lett volna a zöldre váltó lámpa, átkarolt.
Akkor, ott boldog voltam, boldogabb bármelyik embernél, akkor még nem is sejtettem, hogy a tetőponton még nem jártam.
Az arcát a hajamba fúrta, mire elmosolyodtam. Megragadtam a kezét és az arcom alá tettem, mint egy párnát, a legjobb párna. Kipillantottam az ablakon, legalábbis amennyire csak a helyzet engedte és a csillagokat néztem. Ahogy gyönyörűen és fényesen ragyogtak bele a sötétségbe. Gyönyörű volt. Ezt akartam. A csillagokat, és azt a biztonságot amit akkor éreztem. Mosolygott a szívem.

Óvatosan megfordultam, és bár rengeteg perc eltelt azóta, hogy mozgolódtunk, még Ő is ébren volt. Sötét volt, épp, hogy valamennyi fény bevilágított az ablakon, de ennek ellenére sem láttam az arcát. Hülye vagy... Tisztán hallottam, ahogy a tudatalattim próbált kiáltozni nekem, de én csak suttogást hallottam a csendben. De hallottam a figyelmeztetését.
Átölelt, minden egyes porcikájával és mintha ez energiával töltött volna fel, én sem haboztam. A lábamat a lába köré, a karjaimat pedig a nyaka köré. Bár a szívemet nem hallottam s nem éreztem, amitől kicsit meglepődtem, de az övét igen. A legcsodálatosabb lüktetés volt, amit valaha hallottam. Mármint, nem leszek kardiológus, és nem mintha értenék a szív-dolgokhoz, de ez gyönyörű volt. Tudom, hogy lehetetlen, de hallottam minden egyes dobbanást, amely olyan erősen kalapált, hogy minden egyes nyomással közelebb láncolt magához. Talán ezért, ami lehet butaság vagy csak bemagyarázom, de ezekből a dobbanásokból tudtam azt, amit Ő nem mondott ki. Tudtam, hogy számítok neki, tudtam, hogy érez irántam valamit még ha ezt nem is vallotta be.
Csend volt, kint a tücskök ciripeltek, mi pedig öleltük egymást. Ekkor érkeztem el a boldogság tetejére, ahol beláttam mindent. Egy mély sóhaj után értettem meg, hogy milyen otthon lenni. Idétlenül hangzik, pontosan tudom, mégis azt az érzést, amit abban a pillanatban éreztem, csak így tudom megközelíteni. Otthon. Egy pillanatra szorosabban szorítottam, mint Ő engem, mert nem akartam elengedni ezt az érzést, és Őt. Bár a tudatalattim erősen csóválta a fejét, mert tudta, hogy itt még hatalmas zuhanás lesz. Mégis ebben a keserédes - de ekkor inkább édes - pillanatban, volt valami szép.

Az emberek nem tudják értékelni a dolgokat. Persze az új telefon, új kocsi, luxus nyaralások és hasonló tárgyias dolgokat képesek. Mindenki tudja, én is, te is. Persze ezzel nincs semmi baj, de sokszor túlzásokban esünk. Nem értékelünk helyzeteket, ami megadatott nekünk, hogy találkozhatunk egy olyan emberrel aki képes azt éreztetni veled, hogy otthon vagy, bárhol is legyél. És nem értem, az emberek elvesznek és elfelejtik értékelni, hálát adni, mert nem biztos, hogy kaphatunk még egyszer ilyet, ilyen érzést. Dühít, hogy az élet igazságtalan, mert sokszor olyan embereknek adja meg ezt, akik nem képesek értékelni igazán...De én értékelem illetve értékeltem, mert abban a pillanatban, mikor magamhoz szorítottam, képes lettem volna sírni. A könnyek elszorították a szívem, s talán ezért sem dobogott oly' hevesen, mint az Övé. Önző módon azt kívántam, hogy fekete lyuk legyek, ami beszív maga körül mindent, s megtart magának.

Az éjszaka további része a szorosan összefont lábaké, az éjszaka hűvös levegőé, a testek egymásra csavarodásé, a ciripelésé és a szuszogásunké volt. Én nem aludtam. Nem azért, mert nem tudtam, csak egyszerűen nem voltam képes otthagyni ezt. Ha elalszok, elrepülök valahova máshová, s mikor felkelek, már reggel lesz és el kell hagynom.. ezt az egészet. És ezt nem akartam. Csak érezni. Érezni az otthont és a biztonságot.

Hajnalban, felkönyököltem az ágyon, próbáltam minél kevesebbet mozogni, mert még véletlenül se akartam őt felébreszteni. Csak néztem az arcát. Ember, biztosan nem láttál még ilyen gyönyörűséges arcot - tudom, hogy fiúkra nem mondunk ilyet, -, szóval annyira helyes volt. Minden milliméterét végig jártam a szememmel, az eszembe akartam vésni jó erősen, másrészt meg annyira szívet-melengető látvány volt ahogy ott aludt békésen, hogy akár fel is faltam volna vagy ellopom Őt és hazahozom magamnak. Abban a pillanatban képes lettem volna rá. Csukva volt a szeme, de tudtam és tudom, hogy alatta gyönyörű meleg-barna szem pihent. Mikor rám néz, mindig úgy érzem, mintha börtönbe esnék a tekintetében. Ez gyengévé tesz és ez az, amit mindennél jobban utálok magamban. Na és a szája. Rég csókolt már meg vele, igaz akkor éjszaka kaptam tőle puszit a homlokomra, mégis hiányzott. Elidőztem rajta a tekintetemmel, mert egy belső hang - lehet ez is a tudatalattim volt, talán a józan ész, de szerintem nincs különbség köztük, nem is értem mért hívom tudatalattinak - azt mondta, hogy soha nem fog már becsókolni vele. Ennek tudatában sem voltam szomorú akkor.
Egyenletesen vette a levegőt és ez olyannyira nyugtatólag hatott rám, hogy azokban a percekben meg is feledkeztem minden olyanról, ami a többi napokon történt. Fél órán át bámultam őt, így vissza gondolva nagyon kevés volt, de nagyon elfáradtam.

Lehajtottam a fejem mellé, mire felébredt. Biztos voltam benne, hogy amíg figyeltem aludt, de mikor kinyitotta a szemét egy cseppet elbizonytalanodtam. Egyenesen a szemembe nézett, én mégis úgy éreztem, hogy a lelkemig belelát, talán tudta, hogy néztem őt. Lebuktam. Egyik szememről a másikra vándorolt a tekintete, majd elmosolyodott. A legszelídebb és legártatlanabb mosoly volt, és ugyanakkor a legálmosabb is. Reflexszerűen visszamosolyogtam rá, majd hozzá bújtam. Védelmező karjait körém fonta, majd puszit lehelt a szemöldököm közé. Mosolyogva hagytam ott a valóságot, minden porcikám boldog volt.

Igen, boldog volt. Néha még álmodok ezzel az éjszakával, s mindig, mikor felkelek az a mondat fut át a fejemben, hogy bár ne keltem volna fel. Ami idétlen kijelentés, hogy finoman fogalmazzak.. Az álmaimban még mindig érzem azt a biztonságot nyújtó karokat, de ez már közel sem az, amit akkor éreztem. Egy olcsó utánzat. Egy álmaimban kísérő szajha.
Talán egy nap elhagy ez, elhagy minden ilyen dolog, ami még bennem van. Valamikor azt kívánom, bárcsak gyorsabban elmenne, minél előbb túl lennénk ezen a passzív szenvedésen, máskor meg semmiért sem hagynám elmenni és ezért mazochistának nevezhetném magam. Van benne logika? Ne keresd.
Talán egy nap.

x

sós boldogság

Az óceánpart mellett sétáltak, ahol már alig volt ember. A nap lemenőben volt, s az eget rózsaszínre festette, viszont a víz továbbra is szikrázóan kék maradt. Nem értek egymáshoz, még csak nem is néztek egymásra. Mindkettőjük a homokot leste, s a vizet ami nyaldosta a partot, néha hozzájuk is felért. Gyönyörű nap volt, a levegő kellemes melege cirógatta bőrüket. Csendben sétáltak, de olyan természetességgel, hogy az emberfia azt hihette, ezek itt összetartoznak. De nem. Viszont ezt a sétát meg kellett tenniük, muszáj volt.

A lány megköszörülte torkát, s megszólalt: Tudod, nem értelek téged. Mégis érzem, hogy képes lennél rá. A fiú egy pillanatra a lányra pillantott, aki búsan, lehajtott fejjel sétált mellette. - Miből gondolod?- kérdezte. - Biztos nem emlékszel már rá.. de volt egyszer, hogy valaki csúnyát mondott nekem, ami rosszul esett. Te is ott voltál, de én kijöttem abból a szobából. Pár perccel később kijöttél utánam, leültél a kanapéra és magadhoz szorítottál és azt mondtad én kérek bocsánatot helyette, ez tényleg csúnya volt, aztán nyomtál egy puszit az arcomra.- mondta, de nem volt bátorsága felnézni, pedig kínozta a kíváncsiság, hogy vajon milyen arcot vág erre. Csendben sétáltak tovább, csak a partra szaladó víz hangja muzsikált a levegőben.

Megállt, kedvesen rámosolygott a fiúra, és lehuppant a meleg homokba, a fiú is követte őt. - Aztán egyszer sírtam és te odajöttél és szorosan magadhoz öleltél. De tudod, úgy igazán. Kérdezgetted mi a baj, de én nem akartam elmondani. Igazából azért nem, mert Te voltál a bajom. Mindegy. És erre mondtad, hogy oké, de addig itt fogunk állni és ölelni fogsz amíg el nem mondom. Percekig ott szorongattál és kisírtam magam végül megnevettettél.- most viszont azonnal a fiúra nézett, aki belebambult az óceán végtelenségébe, s halvány mosolyt biggyesztett arcára. Gyorsan visszakapta fejét, nehogy észrevegye őt. Újra csend lett. A lány babrálni kezdte a homokban lévő apró kavicsokat. Nem tudott már mit mondani. Mit is mondhatna, hisz már mindent elmondott. Az elejétől a végéig, a fiú csak hallgatta. Nem szólt semmit, néha azért kérdezett, de nem kommentálta az elhangzottakat. A fiú nekitámasztotta a fejét a kezének. Nem gondolt semmire, vagyis próbált nem gondolni. A lány is észrevette, hogy mennyire tanácstalan. El akart már menni onnan, mert szívében gyülekezni kezdtek a felhők. A szomorúság lassan-lassan kezdett eluralkodni rajta. Tudta, hogy ha itt marad, talán elsírja magát vagy még rosszabb..
Felsóhajtott, mire a fiú összerezzent. Halkan felállt, egy pillanatra még a fiúra nézett, de már ez is kezdett egy elmosódott kép lenni. Miután megfordult, elkapta a kezét: Hova mész?- kérdezte, hangjában a kétségbeesés bujkált. A lány lenyelte a szorongató sírást, majd felelt. - Szerintem már mindent megbeszéltünk.
A fiú gyorsan felpattant a lány elé állt, s a szemeit fürkészte. Igen, látja, látja, hogy sírni akarok.- Gondolta. - Csókolj meg!- mondta a fiú határozottan. A lány szíve a torkába ugrott. Eszébe jutott valami, még múltkorról, mikor ott voltak. Az ölében ült, az alkohol már megtette a hatását mindkettejük számára. Külső szemmel mégsem azoknak a gusztustalan részeg pároknak tűntek - mert hát nem is jártak -, inkább azoknak, akik egy kis bátorítás kíséretében megtalálják azt, amit józanon nem képesek. A fiú mosolyogva nézte a lányt, aki viszont nem bírta levenni a szemét a fiú szájáról. Mutatóujjával megtapintotta azt a puha ajkat, ami igazán megrészegítette őt. - Olyan.. olyan durva szád van. Tu-tudod nem értem, mért nem csüngnek rajta a csajok. - a fiú felnevetett. - Nem hiszed el? Smároltam már pár fiúval, de még egyik szája se volt ennyire…- megakadt. Tovább bámult rá. Nem találta a megfelelő szót. - Csókolj meg.- mondta aztán, mire a fiú nevetve hozzápréselte száját az övéhez.

Odaugrott hozzá s megragadta tarkóját. Megcsókolta.

A zene

Remény

Már nem hallottam a zenét, mert a szemei teljesen megbabonáztak. Ahogy belenézek, minden ami velem történt megjelenik. Mintha egy időutazáson mennék végig. Közel van hozzám, de még mindig olyan távolinak tűnik, mintha kilométerek lennének köztünk. Ahogy mosolyog rám, teljesen lebénul mindenem. Nem bírok mozogni. Nem akarok mozogni, mert ez így jó nekem. Abban a percben, hogy megérzem parfümjének illatát, összerándul a gyomrom. Valami elkezd derengeni régről, amire azt hittem, hogy már képtelen vagyok emlékezni.

Fél éve történhetett, lehet már több is. Hajnal volt, és habár meleg volt, mégis hűvös volt a szobában. A hideget ugyan éreztem, mégsem fáztam. Testének melege mintha csak magához szorított volna, egy láthatatlan kar, ami nem enged el. Nem is akartam. Egy puszit nyomott a homlokomra, és akaratlanul elmosolyogtam. Megpróbáltam még jobban hozzábújni, ami képtelenség, mert gyakorlatilag semmi hely nem volt már köztünk. Karjával védelmezően átölelt, és úgy éreztem, hogy hazaértem,. Miután becsuktam a szemem, megéreztem azt az illatot, ami ettől a perctől fogva mindig kísértett. Az illatmámorban, a karjaiba zárva aludtam el. Újra éreztem valamit, amit már rég nem.

Egyre erősebb az illata, s a szívem vadul ver miatta, ki akar törni a mellkasomból. Mintha száz év is eltellene, mire odaér az orrom elé, de én várok. Megragadja az arcomat, amire nem igazán számítok, úgyhogy kissé összezavarodom. Megcsókolja a homlokomat.. mintha csak ezzel akarna köszönni, majd eltol magától és a szemembe néz. Mosolyog, nem csak a szája, a szeme is. Érzem, ahogy mindenemet ellepi a melegség, s érzem, hogy véget ért az egyedül töltött hosszú utam, hazajöttem. Lassan húz magához, ami megőrjít, de nem ellenkezem, nem siettetek semmit. Még messze van, de már most érzem, hogy bizsereg a szám.

Eszembe jut az első alkalom, mikor megcsókolt. Vagy én őt, már nem emlékszem teljesen. Talán ő is elfelejtette már. Kint feküdtünk a fűben és az eget lestük. Nyár volt, kellemesen meleg. Csillagok vándoroltak az égen és ez álmokkal ajándékozott meg minket. Szerettünk volna repülni és szabadnak lenni. A hátán feküdt s felfele mutogatott miközben magyarázott dolgokról… Nem emlékszem, de szerintem akkor sem figyeltem azokra, amik elhagyták a száját. Csak figyeltem, ahogy mozog. Megbabonázott, amit percekkel később ő is észrevett. Összerezzentem, mikor rájöttem, hogy nem beszél, hanem Rám figyel. Mosolyogni kezdett, aztán felnevetett. Édes, dörmögő hangjára én is felvirultam, már nem volt annyira komoly az arcom. És akkor csend lett. Nem az a kínos csend, hanem az, amikor a Világ megszűnik létezni. Hallottam a szívem kalapácsolását, és pillangókat láttam annak ellenére, hogy nem is voltak ott. Egy gyenge szellő suhant át köztünk, felkapta a hajamat. Ebben a pillanatban emelte fel ő és én előre a fejemet. Habár a szánk összeért, mégsem volt teljes a csók, mert a hajam, mint valami védő háló közénk állt. Csak egy pillanat volt az egész, ami nem ismétlődött meg még egyszer akkor este.

Még mielőtt találkozna a szánk, egyszerre becsukjuk a szemünket. A szivárvány színeiben táncolok egy olyan dallamra, ami csak a fejemben van. A szívem a torkomban várakozik, miközben lepkék lepik el a hasamat. Gyenge vagyok, hogy ennyire megadom magam az érzésnek, de nem érdekel. Mert gyengeségem ellenére, még mindig ott van a tudat, hogy biztonságban vagyok. Most igen. Mihelyt átölel, engedek a lábaimnak, ami remeg attól, hogy hazatértem. Hazatértem és végre lepihenhetek. Egy pillanatra abba hagyja, mire csalódott leszek. Elránt magától, erősen a kezei közé fogja a fejemet. Suttogva, alig hallhatóan azt mondja: Tudom.Aztán újra megcsókol. 

- 2014

A zene