A nap mikor utoljára láttam őt, egy igazán kellemes őszi délutánnak indult. Nyárias meleg volt kint, viszont az illat, ami az ajtón kilépve fogadott a változásé volt, olyan tipikus őszies. Már akkor sejthettem volna, hogy valami történni fog, mert a változás szele táncolt a fák lombjaival. Én, mégis, boldogan vágtattam felé.
Mikor befordultam arra az utcára, láttam Őt, ahogy a sarkon vár rám, jobbra és balra nézve. A szívemet rögtön melegség járta át, majd elöntötte az egész testemet, ahogy siettem. Elég sok jó emlék kötött ahhoz az utcához, álmomban nem gondoltam volna, hogy az lesz azok sírja is.
Ahogy közeledtem felé, elkapott egy kellemetlen érzés, ami nem illet oda a helyzethez. Próbáltam elterelni a gondolataim, de teljesen lefagyasztott, olyannyira, hogy megtorpantam. Ott álltam, már igencsak közel hozzá. Nem vett észre, mert háttal nekem nézte az elsuhanó autókat. Fázni kezdtem, azt gondoltam kidobom a taccsot is, de csak tántorodva álltam a fura érzéseimmel. Próbáltam rávenni magam, hogy meginduljak, de valami azt súgta, hogy szaladj, rohanj, el a másik irányba.
És akkor észre vett engem.
Nem tudom mit láthatott. Egy megsebesült gazellát, aki kérve-könyörög támadójának, hogy hagyja futni és elmenni. Talán egy megtört kislányt, aki tudja, hogy bajba keveredett, amiért most nagyon kifog kapni, de lehet, hogy csak engem látott, akit elragadott az érzelmek orkánja.
Közelebb jött hozzám, és én már tudtam mi fog következni, tudtam mi fogja elhagyni a száját. Olyan érzés volt, mintha elhagytam volna a testem és magunkat felülről lestem volna. Nem tudom mit mondott, nem emlékszem a monológjára.. az érzésekre emlékszem, amik úgy ütöttek lyukat rajtam, akár egy pisztoly golyói. Még mindig mondta, mikor az eső elkezdett cseperegni. Visszaakartam szökni a testembe, hogy szólhassak, de megfagytam, és belül ordítottam.
Amilyen hirtelen jött az érzés, úgy estem vissza a valóságba, Egy szó visszarántott.
Sajnálom.
Elfordult tőlem és elindult hazafele.
Térdre estem, a már zuhogó esőben, a viharfelhők immár bennem is gyülemlettek, egy kirobbanni készülő vulkán lettem. Négykézláb hevertem a vizes aszfalton, éreztem, hogy kisérti térdemet, de én csak néztem felé. Nem éreztem akkor a fájdalmat, kívül nem.
Ekkor eltűnt a szemem elől és én felordítottam, keserves zokogás tört rám, lehajtott fejjel csatlakoztam az esőhöz. A kövek már nagyon nyomták a lábam, úgyhogy felültem, de a sírás nem maradt abba. A fájdalom kiakart jönni. A szemem előtt peregtek le a dolgok, illetve a pillanatok. Mikor megcsókolta a homlokom, a kézfejem, akár egy úr a hölgy kezét. Mikor szorosan átölelt, ölelése mindig olyan volt, mint az otthon. Mikor szótlanul néztünk egymás szemébe. Mikor tüzesen megcsókolt. Mikor megragadta a kezem, s körbepörgetett a "táncparketten". Mikor először aludtam vele, s ragadtunk egymásra, mint a mágnes. Nem zavart az se, hogy összeizzadtuk a másikat, egyszerűen képtelenek voltunk elengedni egymást. Mikor éjjeleket és nappalokat beszéltünk át. Mikor a párnán veszekedtünk és futkostunk a szobák között. Mikor nevettünk a másikon...
Égetett belül, fájt, ahogy ezek láttam, s a könnyek által elhagytak engem. Úgy is éreztem magam. Elhagyatottnak
Egy néni szaladt hozzám oda, esernyővel a kezében, megkérdezni, hogy minden rendben van-e. De csak a fejemet ráztam, olyan érzés volt, mintha mindenfajta érzelem távozott volna belőlem. Habár az arcom fel volt puffadva, a szemeim vérvörösek voltak, s a szememből még irányíthatatlanul potyogtak a könnyek, de az arcomra a teljes érzéketlenség ült ki. A kezét nyújtotta felém, belekapaszkodva felálltam. Aggódó tekintettel kutatta a szememet, hátha tud segíteni, de nem tudtam szólni. Egy rakat kérdést odavetett, de mind kikerült engem, nem is hallottam. Erőt kellett vennem magamon, haza akartam menni, úgyhogy jó erősen megszorítottam a kezét, jelezve, hogy nem lesz baj. Halványan rám mosolygott, de láttam, hogy ez nem nyugtatta meg teljesen. Táskájából kikapott egy pár zsebkendőt és a kezembe nyomta, majd két kezével körbezárta az enyémet. Ahogy rám tekintett, úgy éreztem, megint elsírom magam, de lenyeltem a könnyeimet. Biccentettem neki, majd elindultam haza a zuhogó esőben.
- 2016 x
