Szeretem az éjszakákat, különösen nyáron. Az idő lehűl, a csillagok felragyognak és az éjjeli állatok kórusként tőrnek bele a csendbe. - Már ha van olyan szerencséd, hogy vidéken élsz és részese lehetsz, és nem csak a természetfilmből látod a tv-ben a panelházadban.- Az éjszakák amúgy is olyan különlegesek, minden olyan sötét és nyugodt, na meg csendes. De van ez a harmónia, amelybe mi emberek csak alig veszünk részt, de mégis mondhatom - itt vidékem - részesei vagyunk. Csodálatos. Van bennük egy közös, mármint az éjszakában, a csillagokban és az emberekben. Bennem, bennünk.
Levágtam magam az ágyra, s ahogy érkeztem, úgy is maradtam. A "fáradt voltam" kifejezés meg sem közelítette azt, ahogy éreztem magam. Az idő már nem volt annyira fülledt, mint nappal, amúgy is esőt mondtak még délután. Az ég mégis tiszta volt. Mikor beléptem a szobába, még láttam a ragyogó csillagos eget.
Hason fekve, a fejemet belefúrva az ágyba adtam át magam a fáradtságnak. Tudtam, hogy ha most azonnal elalszok, tuti nem keltenek fel még délben sem. Én elaludtam volna..
Mocorgásra pattant fel a szemem, s oldalra fordítottam a fejem, hogy levegőt is kapjak. Nem mozdultam. Igazából ha akartam se tudtam volna, mert fáradt voltam és nem akartam felkelteni senkit. Miután már jó pár perce semmi sem történt, újra becsuktam a szemem. Összességében jól éreztem magam, a kaja jó volt és a hangulat is. Nem terveztem, sőt nem is gondoltam, hogy ennyire kimerülök.
Alig pár másodperc múlva újabb mocorgás. Most már biztos voltam benne, hogy nem csak én vagyok az egyetlen aki nem alszik ebben a szobában. Félig nyitott szemmel lestem kifele, de a fészkelődés a másik oldalról jött. Mivel sötét volt, felemeltem a kezem és jobban kinyitottam az ablakot, hogy több levegő jöjjön be kintről, na meg egy kis fény. Pont elértem, még csak erőlködnöm sem kellett. Viszont ezzel a mozdulattal felkeltettem a mögöttem mocorgó figyelmét. Óvatosan odafordult, szorosan mögém. A lábát hirtelen a lábamra tette, mire megállt bennem a keringés. Talán levegőt se mertem venni, de különösebben nem tartottam volna tőle, mármint Tőle. A folyamatos mozdulatok áradata nem maradt abba, hirtelen egy kéz landolt a fejem búbjánál. Nem mondom, hogy nem tudtam, szóval tudtam, hogy mi fog történni. A szívem mélyén éreztem, minden egyes szívdobbanásnál. Becsuktam a szemem, s próbáltam kicsit lenyugtatni magam, igaz nem volt nehéz, mert tényleg elképesztően fáradt voltam. Nem történt semmi., de abban a pillanatban, mikor oldalra fordultam, mintha csak ez lett volna a zöldre váltó lámpa, átkarolt.
Akkor, ott boldog voltam, boldogabb bármelyik embernél, akkor még nem is sejtettem, hogy a tetőponton még nem jártam.
Az arcát a hajamba fúrta, mire elmosolyodtam. Megragadtam a kezét és az arcom alá tettem, mint egy párnát, a legjobb párna. Kipillantottam az ablakon, legalábbis amennyire csak a helyzet engedte és a csillagokat néztem. Ahogy gyönyörűen és fényesen ragyogtak bele a sötétségbe. Gyönyörű volt. Ezt akartam. A csillagokat, és azt a biztonságot amit akkor éreztem. Mosolygott a szívem.
Óvatosan megfordultam, és bár rengeteg perc eltelt azóta, hogy mozgolódtunk, még Ő is ébren volt. Sötét volt, épp, hogy valamennyi fény bevilágított az ablakon, de ennek ellenére sem láttam az arcát. Hülye vagy... Tisztán hallottam, ahogy a tudatalattim próbált kiáltozni nekem, de én csak suttogást hallottam a csendben. De hallottam a figyelmeztetését.
Átölelt, minden egyes porcikájával és mintha ez energiával töltött volna fel, én sem haboztam. A lábamat a lába köré, a karjaimat pedig a nyaka köré. Bár a szívemet nem hallottam s nem éreztem, amitől kicsit meglepődtem, de az övét igen. A legcsodálatosabb lüktetés volt, amit valaha hallottam. Mármint, nem leszek kardiológus, és nem mintha értenék a szív-dolgokhoz, de ez gyönyörű volt. Tudom, hogy lehetetlen, de hallottam minden egyes dobbanást, amely olyan erősen kalapált, hogy minden egyes nyomással közelebb láncolt magához. Talán ezért, ami lehet butaság vagy csak bemagyarázom, de ezekből a dobbanásokból tudtam azt, amit Ő nem mondott ki. Tudtam, hogy számítok neki, tudtam, hogy érez irántam valamit még ha ezt nem is vallotta be.
Csend volt, kint a tücskök ciripeltek, mi pedig öleltük egymást. Ekkor érkeztem el a boldogság tetejére, ahol beláttam mindent. Egy mély sóhaj után értettem meg, hogy milyen otthon lenni. Idétlenül hangzik, pontosan tudom, mégis azt az érzést, amit abban a pillanatban éreztem, csak így tudom megközelíteni. Otthon. Egy pillanatra szorosabban szorítottam, mint Ő engem, mert nem akartam elengedni ezt az érzést, és Őt. Bár a tudatalattim erősen csóválta a fejét, mert tudta, hogy itt még hatalmas zuhanás lesz. Mégis ebben a keserédes - de ekkor inkább édes - pillanatban, volt valami szép.
Az emberek nem tudják értékelni a dolgokat. Persze az új telefon, új kocsi, luxus nyaralások és hasonló tárgyias dolgokat képesek. Mindenki tudja, én is, te is. Persze ezzel nincs semmi baj, de sokszor túlzásokban esünk. Nem értékelünk helyzeteket, ami megadatott nekünk, hogy találkozhatunk egy olyan emberrel aki képes azt éreztetni veled, hogy otthon vagy, bárhol is legyél. És nem értem, az emberek elvesznek és elfelejtik értékelni, hálát adni, mert nem biztos, hogy kaphatunk még egyszer ilyet, ilyen érzést. Dühít, hogy az élet igazságtalan, mert sokszor olyan embereknek adja meg ezt, akik nem képesek értékelni igazán...De én értékelem illetve értékeltem, mert abban a pillanatban, mikor magamhoz szorítottam, képes lettem volna sírni. A könnyek elszorították a szívem, s talán ezért sem dobogott oly' hevesen, mint az Övé. Önző módon azt kívántam, hogy fekete lyuk legyek, ami beszív maga körül mindent, s megtart magának.
Az éjszaka további része a szorosan összefont lábaké, az éjszaka hűvös levegőé, a testek egymásra csavarodásé, a ciripelésé és a szuszogásunké volt. Én nem aludtam. Nem azért, mert nem tudtam, csak egyszerűen nem voltam képes otthagyni ezt. Ha elalszok, elrepülök valahova máshová, s mikor felkelek, már reggel lesz és el kell hagynom.. ezt az egészet. És ezt nem akartam. Csak érezni. Érezni az otthont és a biztonságot.
Hajnalban, felkönyököltem az ágyon, próbáltam minél kevesebbet mozogni, mert még véletlenül se akartam őt felébreszteni. Csak néztem az arcát. Ember, biztosan nem láttál még ilyen gyönyörűséges arcot - tudom, hogy fiúkra nem mondunk ilyet, -, szóval annyira helyes volt. Minden milliméterét végig jártam a szememmel, az eszembe akartam vésni jó erősen, másrészt meg annyira szívet-melengető látvány volt ahogy ott aludt békésen, hogy akár fel is faltam volna vagy ellopom Őt és hazahozom magamnak. Abban a pillanatban képes lettem volna rá. Csukva volt a szeme, de tudtam és tudom, hogy alatta gyönyörű meleg-barna szem pihent. Mikor rám néz, mindig úgy érzem, mintha börtönbe esnék a tekintetében. Ez gyengévé tesz és ez az, amit mindennél jobban utálok magamban. Na és a szája. Rég csókolt már meg vele, igaz akkor éjszaka kaptam tőle puszit a homlokomra, mégis hiányzott. Elidőztem rajta a tekintetemmel, mert egy belső hang - lehet ez is a tudatalattim volt, talán a józan ész, de szerintem nincs különbség köztük, nem is értem mért hívom tudatalattinak - azt mondta, hogy soha nem fog már becsókolni vele. Ennek tudatában sem voltam szomorú akkor.
Egyenletesen vette a levegőt és ez olyannyira nyugtatólag hatott rám, hogy azokban a percekben meg is feledkeztem minden olyanról, ami a többi napokon történt. Fél órán át bámultam őt, így vissza gondolva nagyon kevés volt, de nagyon elfáradtam.
Lehajtottam a fejem mellé, mire felébredt. Biztos voltam benne, hogy amíg figyeltem aludt, de mikor kinyitotta a szemét egy cseppet elbizonytalanodtam. Egyenesen a szemembe nézett, én mégis úgy éreztem, hogy a lelkemig belelát, talán tudta, hogy néztem őt. Lebuktam. Egyik szememről a másikra vándorolt a tekintete, majd elmosolyodott. A legszelídebb és legártatlanabb mosoly volt, és ugyanakkor a legálmosabb is. Reflexszerűen visszamosolyogtam rá, majd hozzá bújtam. Védelmező karjait körém fonta, majd puszit lehelt a szemöldököm közé. Mosolyogva hagytam ott a valóságot, minden porcikám boldog volt.
Igen, boldog volt. Néha még álmodok ezzel az éjszakával, s mindig, mikor felkelek az a mondat fut át a fejemben, hogy bár ne keltem volna fel. Ami idétlen kijelentés, hogy finoman fogalmazzak.. Az álmaimban még mindig érzem azt a biztonságot nyújtó karokat, de ez már közel sem az, amit akkor éreztem. Egy olcsó utánzat. Egy álmaimban kísérő szajha.
Talán egy nap elhagy ez, elhagy minden ilyen dolog, ami még bennem van. Valamikor azt kívánom, bárcsak gyorsabban elmenne, minél előbb túl lennénk ezen a passzív szenvedésen, máskor meg semmiért sem hagynám elmenni és ezért mazochistának nevezhetném magam. Van benne logika? Ne keresd.
Talán egy nap.
x
