Szeretek busszal utazni, leginkább akkor mikor nem annyira zsúfolt. Oda ülhetek ahova szeretnék, úgy terpeszkedhetek, ahogy kedvem tartja. Igen. Most is az ablak mellé ülök, bár semmit nem látok. Kint sötét van, a buszon meg ég a villany. Nincs is olyan késő, csak hat óra, mégis az ősz sötétsége borít be mindent. Még küzdök az ellen, hogy engem ne vegyen hatalma alá.
Nem érzem jól magam, de tanultam a hibákból amiket eddig elkövettem. Az egyik az, hogy ne vegyek fel ilyenkor álarcot, pedig néha ott a kísértés, hogy mégis megtegyem, hogy elnyomjam az érzéseket, amik megfojtanak. Sóhajtok. Mindenről ő jut eszembe, még erről a tragacs buszról is, amiről alig várom, hogy leszálljak. Pedig szeretek utazni, tényleg, csak most valamilyen fura érzés elkapott, és az emléke sokkal erősebb, mint eddig. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy fel se tűnik, hogy már szállnom kell. Azonnal felkapom a táskám és az ajtóhoz rohanok. Még időben megnyomom a gombot, aztán leszállok.
Rátérek az utcára amin mindennap elmegyek párszor, de most rossz. Egy emlék húz magával, és a zene sem segít abban, hogy a valóságban maradjak.
Emlékszem, mikor nyáron átjött, de lehet már az ősz első hete volt. Pontosan nem tudom, pedig nem is volt olyan rég. Késtem, úgyhogy sietve vágtattam a megállóhoz.. , az utca felénél felhívtam őt, hogy induljon el, félúton úgyis találkozunk. Kicsit pufogott, de tudom, hogy nem volt mérges. Mikor megláttam őt az utca végén, hatalmas mosoly kerekedett az arcomra. Alig tíz méter lehetett köztünk, mikor odakiáltottam neki, hogy kapjon el. Láttam a tekintetében, hogy nem érti, hogy pontosan mire gondolok, de mikor megindultam, biztos terpeszbe állt. Még a nyári szél szaladt velem együtt, s a karjaiba dobott. A lábammal és a kezemmel is ölelni kezdtem, jó szorosan. Egy adag puszit is kapott a feje búbjára, majd felemelte fejét, hogy a szemembe nézhessen. A szája nem mosolygott, de a szeme igen, láttam rajta, hogy boldog és reméltem, hogy ő is rajtam. Annyira fura volt az egész, ez a pillanat is, de maga az egész, ami köztünk van. Vagy volt. Erős ellenérzés fogad, ha múltidőbe írom, mert belül valami azt súgja, hogy ez sose múlik el. A szemébe néztem, és mintha ezer éve ismerném, mintha tudnám, hogy valójában ki Ő. Pedig elég sok falat tett Ő is maga köré s rengetek maszkja volt a szekrényben. Mégis tudtam olvasni a szemeiből, bármit csinált. Ő is az enyémből. És ez fura, mert teljesen még most sem ismerem, mégis olyan érzés, mintha igen.
Kezembe fogtam arcát és hosszú csókot nyomtam a szájára, közben letett a földre és még egyszer magához ölelt, mielőtt elindultunk volna.
Még nagyobb sóhajtás hagyja el a számat miközben megyek. Rossz érzés, ami azt illeti fáj is, de csak azért, mert a dolgoknak nem úgy kellene lennie, ahogy vannak. Ez nem vágy, hanem megérzés.
Ahogy sétálok tovább, eszembe jut még egy jelenet ebből az utcából. A világ legjobb randijáról sétáltunk haza. Ami azt illeti a legelsőről, de olyan érzés volt, mintha már a századikat jártuk volna. Hazakísért, mert lekéste a buszát, amit persze nem bántam. Mikor az utcába értünk, szokásunkhoz híven húzni kezdtük a másikat, jó, inkább hergelni. Játékosan összeszólalkoztunk, ami nagyon tetszett.
A hátsómat kezdtem el finoman ütögetni, ő tudta mit jelent ez, ezért lendületet vett felém. Viszont gyorsabb voltam, elkezdtem előtte futni. Nevettem önfeledtem, amit már nagyon rég nem tettem és ez nagyon hiányzik a napjaimból. Le kellett lassítanom, hogy a tüdőm is beérjen engem, erre ő se futott már annyira. Megpördültem s tolató állásban sétáltam előtte, miközben farkasszemet néztünk. Láttam a szikrákat a szemeiben, láttam, hogy ugrana, de még türtőzteti magát. Ördögi vigyorral sétáltam előtte majd hirtelen megálltam és megindultam felé. Az arcomat kezei közé kapta és a szájához nyomott. Még mindig fújtatott, zihált a futás miatt. Én is, de én már inkább miatta. Ledobtam a táskámat a földre, majd magamhoz szorítottam őt. Forró és tüzes csók volt, amilyenben nem volt még részem. Ez volt az első. Boldog voltam, ennek így kellene lennie. Kézen fogva sétáltunk hazafele, én őt néztem és mosolyogtam. Ha valaki azt mondja, hogy ez lesz két év múlva, nem hittem volna el, de a szívem mélyén tudtam mégis, hogy így lesz. Ő is rám nézett és csak annyit mondott: "Van benned valami, amit el se tudok magyarázni... Nem tudod mit teszel velem."
Nyelem a könnyeimet, de már levegő után kapkodok. Visszanézek az utcára, még mielőtt elkanyarodnék róla és elkap a roham. Nem hagyja el hang a számat, de a szememből potyognak a könnyek.
- 2015 november
