Még azelőtt felkelek, hogy az ébresztőm szólna, pedig már csak pár perc és csörög. Addig vissza csukom a szemem, és érzem, hogy boldog vagyok, ami először fura, de hamar rá kell jönnöm, hogy az csak az álmom végjátéka.
Az a nyári este úgy tűnik még mindig kísért, pedig rég nem álmodtam már azzal az éjszakával, főleg a mostani helyzetet tekintve. Ahogy próbálom az agyam ráerőltetni arra, hogy emlékezzek másra is az álomból, de csak haszontalan kapálózás. Az egyetlen dolog amire emlékszem, hogy egy ágyban fekszem.. vagyis ott van Ő, alszik a hátán, én a két lába között elhasalva átölelem a derekát és a fejemet a hasánál pihentetem. Szerintem alszunk vagy aludtunk vagy próbáltunk. És érzem ezt a boldogságot.
Kezdek szomorú lenni, ahogy lelki szemeim előtt látom magunkat, és olyan epekedő érzést érzek, hogy ott lehessek inkább, mint itt ahol vagyok a valóságban. De megszólal az ébresztő.
Az egész napot, mint egy szellem úgy járom végig, folyton-folyvást visszagondolva arra az álomra. És szomorú vagyok, de mindig jobban, el nem tudom képzelni, hogy ez valaha is jobb lesz. Azt tart életben, hogy nem nézek Rá, mármint teljesen, lehet homályosan a szemem sarkából látom, észreveszem, hogy háttal távolodik, vagy mikor felém néz elkapom a fejem. Mert nem akarok a szemébe nézni, és ez olyan dolog amit muszáj megtennem, pedig, jaj mennyire szívesen belenéznék azokba a szemekbe. Muszáj, mert nem tudom mit éreznék akkor ha belepillantanék. Remény? Szomorúság? Átlendülnék egy rosszabb oldalra...?
Aligha van rosszabb oldal, mikor nem tudsz semmit Róla.
Ezért kell minél előbb eltűnnöm.
2015. febr.
