flashback or whatever

Még azelőtt felkelek, hogy az ébresztőm szólna, pedig már csak pár perc és csörög. Addig vissza csukom a szemem, és érzem, hogy boldog vagyok, ami először fura, de hamar rá kell jönnöm, hogy az csak az álmom végjátéka.
Az a nyári este úgy tűnik még mindig kísért, pedig rég nem álmodtam már azzal az éjszakával, főleg a mostani helyzetet tekintve. Ahogy próbálom az agyam ráerőltetni arra, hogy emlékezzek másra is az álomból, de csak haszontalan kapálózás. Az egyetlen dolog amire emlékszem, hogy egy ágyban fekszem.. vagyis ott van Ő, alszik a hátán, én a két lába között elhasalva átölelem a derekát és a fejemet a hasánál pihentetem. Szerintem alszunk vagy aludtunk vagy próbáltunk. És érzem ezt a boldogságot.
Kezdek szomorú lenni, ahogy lelki szemeim előtt látom magunkat, és olyan epekedő érzést érzek, hogy ott lehessek inkább, mint itt ahol vagyok a valóságban. De megszólal az ébresztő.

Az egész napot, mint egy szellem úgy járom végig, folyton-folyvást visszagondolva arra az álomra. És szomorú vagyok, de mindig jobban, el nem tudom képzelni, hogy ez valaha is jobb lesz. Azt tart életben, hogy nem nézek Rá, mármint teljesen, lehet homályosan a szemem sarkából látom, észreveszem, hogy háttal távolodik, vagy mikor felém néz elkapom a fejem. Mert nem akarok a szemébe nézni, és ez olyan dolog amit muszáj megtennem, pedig, jaj mennyire szívesen belenéznék azokba a szemekbe. Muszáj, mert nem tudom mit éreznék akkor ha belepillantanék. Remény? Szomorúság? Átlendülnék egy rosszabb oldalra...?
Aligha van rosszabb oldal, mikor nem tudsz semmit Róla.
Ezért kell minél előbb eltűnnöm. 

2015. febr.

Fél

Álarc van rajtam, bár nem tudom miért. Az okot tudom, tudom mi váltotta ki, de nem tudom, mért találtam szükségét ennek. Kit csapok be jobban: a körülöttem lévőket vagy magamat?
Mindennap egy monoton túlélés. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok, de azt sem, hogy kétségbe esetten szomorú. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, a válasz mindig az, hogy élek. Ezzel hazudni nem hazudok, de a teljes igazságot sem árulom el, amit nem hiszem, hogy magam is tudok.
Felkelek és felveszem ezt a maszkot, mikor már éppen szomorú lennék, elkezdek viccelődni. Nevetek. Ez így megy mindig, de vannak napok, mikor olyat látok, amit igazság szerint mindennap szívesen látnék, de a körülményeket tekintve, ez egy édes pokol. Ilyenkor a gyomromba üt valaki, érzem, ahogy a fájdalom egy pontban felerősödik, a tüdőmből a levegő is kiszalad. El kell fordulnom, mert ha továbbra is odanéznék, valószínűleg elhánynám magam. Ekkor leesik az álarc, és látni lehet rajtam azt ami a dolog mögött van. Viszont nincs bátorságom utánajárni, hogy vajon mért ilyen, félek, hogy nagyon összetörnék.

Múltkor utazás közben, ami nem-igen volt hosszú és mivel az esemény része vagyok - és nem az irányítója -, nem tehetek a dolgok ellen semmit.(..) Nem volt rajtam a maszk, akkor még nem, a pillantás közben nem volt semmiféle gyomron ütés, egyszerűen csak arra gondoltam, hogy bár ne kellene elfordulnom, bár odanézhetnék. Erőltetnem kellett magamat, hogy ne akarjak oda nézni, így hát csak bambultam ki az ablakon. Szomorú voltam, mert bár régen sokat néztem, többször de lopva, még akkor se tudtam megjegyezni. Mikor eszembe jut - ami meglehetősen sokszor előfordul -, rá kell jönnöm, hogy nem tudom felidézni az arcát. Bárki, a barátaim és közeli ismerőseim közül bárkit, bármikor feltudnék, de Ő nem megy. 

Álarcban járom a napjaimat, és rettegek, hogy egy nap úgy ébredek fel, hogy valami szörnyű történt. Tudom önzőség ilyet érezni, ezen kiborulni, mikor valaki más boldog, de én rettegek. Reménykedek, hogy még ezelőtt a nap előtt kiborulok és hagyni fogom, hogy a szomorúság végig menjen rajtam, mint egy nátha, egy betegség, akár hetekbe nyúlóan. Ezzel tudnám, hogy vége. Most csak a szakadék szélén állok a vízzel szemezve a köveket rugdosom lefele, és nézem ahogy száguld és csapódik be a kék vízbe. Félek, pedig a szakadék nem mély és tudom, hogy utána jobban is érezném magam. De én itt állok a maszkjaimmal és várok. 

A kérdés most már az, hogy miért és mire.