- Ki vagy Te?- kérdezem az előttem álló alaktól. Annak ellenére, hogy igen is ismerem, mégis, egy teljesen más embert látok magam előtt. Összezavart tekintettel néz rám, miközben én ezt az egy kérdést ismételgetem. Szemei teli vannak fájdalommal, ami azt illeti, visszafojtott fájdalommal, mert nem hiszem, hogy sírt volna az utóbbi időben. Épp ennek okán ült ki minden az arcára, melyet most már teljesen eltorzítottak az érzései.
- Ki vagy Te?- ezúttal már nem esik jól neki a kérdés, látom rajta. A szemei számomra mindig nyitott könyv volt, amelyből könnyen tudtam olvasni, akárhányszor belepillantottam. Nem volt még egy ember az életemben, akit ennyire ismertem volna, pont a szemei miatt. Ez fordítva is így van, tudom. Most mégis úgy érzem, hogy egy megtört ember áll előttem, akit nem ismerek fel. Nem tudom ki Ő, miért bujkál az a sok minden a szemeiben, mi a története. Egyik szeméből a másikra pillantok, keresem a megoldást, hátha megkapom a választ a kérdésemre, amit újra felteszek. Nagyot sóhajt rá, fogalmam sincs, hogy miért nem válaszol. Nem veszem le a tekintetem róla, s mindeközben magamban próbálok választ találni, valamiért úgy érzem, hogy én pontosan tudom, hogy mi ez.
- Ki..- megakadok. -..ki vagy.. te?- tudom. Mint a villám úgy üt belém egy érzés, mely végül válaszokká változik át. Túl sok minden kerít hatalmába egyszerre, elkezdem kapkodni a levegőt. Nehéz megemészteni ezt az információt, valahogy mégis mindvégig tudtam, hogy ez van. Pusztán azzal nem vagyok tisztában, hogy miért. Mert ami történt, hát... megtörtént, viszont Ő akart elválni, Ő ment el, akkor miért. Miért esett jobban össze, mint én?
- Ki vagy Te?- már reflexszerűen teszem fel a kérdésem, mire ő a számra tapasztja ujjait. Szemei kérően tekintenek felém, tudom, hogy azt akarja, hogy ne tegyem ezt fel többé neki. Túl rideg lennék talán? Vagy csak a kérdésem az? Nem tudom. A csend csakúgy süvít közöttünk, mi pedig a másikat nézzük, kutatjuk az ismerős arcunk titkait.
Az ujjai még mindig a számon vannak, nem veszi el onnan, úgyhogy úgy döntök, hogy ideje levennem a páncélom. Kezéhez kapok, leveszem a számról, de nem engedem el. Egyelőre csak finoman fogom, s figyelem, hogy milyen hatással lesz ez rá.
Tévedtem, be kell, hogy valljam. Eddig nem volt megtörve, csak azt a rengeteg fájdalmat, félelmet és a csalódottságot - melyek mind benne fortyogtak - próbált magában tartani. Mondhatjuk úgy is, hogy álarcokat kapkodott magára, és nem engedett ki semmit. Most viszont nem volt rajta semmi, mert minden látszott rajta, ezért sem ismertem meg. Megtört. Itt előttem. Már szivárognak belőle az érzések, szép lassan. Ha nagyon megengedné, talán össze is esne előttem. Erősen megszorítom a kezét, mire ő nagyot sóhajt, olyan, mintha eddig nem is vett volna levegőt.
Valahogy teljesen érzéketlennek tűnök még mindig mellette, s ez az érzés kegyetlenül kezdi el csavargatni a szívemet és lelkemet. Itt áll Ő előttem megtörve. Ő, akinek a lelkemet is odaadnám azért, hogy ne lássam őt így, hiába van nála a lelkem másik fele. Én mégis kívülről úgy nézek ki, mint akire nincs ez hatással. És ekkor bekapcsol bennem a vészjelző, hangosan visít, figyelmeztet, hogy cselekednem kell. Túlságosan sokat gondolkozok.
Elengedem a kezét és azonnal magamhoz ölelem. Szorítom jó erősen, tudatni akarom minden porcikámmal, hogy vége van. Az orrából csak úgy süvít ki a levegő.. vagy a fájdalom. A feszültség ami benne van, már elhagyja őt. Érzem rajta, hogy mennyi mindent tartott bent, és ennek a gondolata újra összeszorítja a szívemet. Az én könnyeim kezdenek el folyni, akár egy folyó. Egy hang sem hagyja el a számat, némán sírok. Helyette.
Percek telnek el így, teste egészen elernyed és csak ekkor ölel át ő is. Először a fejemet kapja el, elhúzza a nyakától, hogy a szemeimbe nézhessen. Ez mindig fontos volt nekünk. Akárhányszor hagytuk el a másikat, mindig szemkontaktust tartottunk, ha összefújt minket a sors. Talán ekkor egyesültek a lelkeink, mert a miénk egy volt. Most már tudom. Az a sok kérdés, ami évek óta pattogott ide és oda köztünk, mint egy teniszlabda. Az a sok meccs, amit lejátszottunk, végre értelmet nyert. Tudom a válaszokat. És most meggyógyítottam őt.
Nagyon erősen ölelt, elképesztően szorított magához, én se haboztam. Nem hangoztak el szavak köztünk, mégis mindketten értetettünk minden.
Akárhányszor választ el minket az élet, helyzetek vagy a saját hibáink, mi soha nem válunk el igazán. Ez, ami köztünk van, legyünk akár a világ két különböző pontján, soha nem tud elhagyni vagy elmúlni. Soha.
Mert egy lelkünk van, egy és ugyanaz, csak két testben. Ami talán még nincs kész arra, hogy egyesüljön...
- 2015
Inspiráció: egy még & egy cikk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése