Lidércnyomás

Sötét van még a szobámban, de már az ágyam szélén ülök, s még mindig az álmaimon jár az eszem. Pontosabban rémálmok, amit akkor nem annyira érzékelek, csak ébredés után csap meg a valóság keserű szaga. Néha annyira valós ott minden: a színek, illatok, a hely ahol vagyok, és az akivel ott vagyok, az érzések amiket érzek, aztán történik valami és hopp. Felkelek.
A hideg futkározik a hátamon, erős késztetést érzek arra, hogy visszabújjak az ágyamba. Ahogy rápillantok az órámra, ami hajnali hármat mutat, rá kell jönnöm, hogy még nagyon korán van. Odapattanok az előttem lévő konnektorhoz és bedugom az éjjeli lámpám. Halovány fénye körbejárja a szobámat, amitől kicsit jobban is érzem magam. Vannak alkalmak, mikor visszajövök ide egy-egy álom után, és rémület vesz hatalmába, ahogy a sötétség fogad engem. Nem tudom miért van ez, de a szívem hevesen ver ilyenkor, megijedek. 
Bebújok a takaró alá, s mivel mozgalmas és fáradt napon vagyok túl, hamar álom jön a szememre. 

Az utcán sétálok, gyönyörködöm az égben s közben azon gondolkozok, hogy mi tévő lehetnék. Lehetséges, hogy mindent túlgondolok már, de vannak dolgok, amikben biztos vagyok. A végkifejletben biztos, de nem tudom, hogyan juthatnék el oda, mi az a zseniális dolog, amit tennem kellene. Gondolataimba elmerülve, észre se veszem, hogy valaki fut felém. Hallom, ahogy a cipőjének talpa a betonnak csapódik, s ahogy a házak ezt visszhangozzák, ismétlik, de ez sem ránt ki a fejemből. Talán nem kéne tennem semmit, csak elengedni magam és az érzéseimet. Ez is egy olyan fejezet, amit nem tudok megfogalmazni, egyszerűen nem tudom megnevezni azt, amit érzek. Nem találkoztam még velük. Amint hozzáér a vállamhoz, összerándulok ijedtemben. Hallom a lihegését, ami valahonnan távolról emlékeket idéz fel bennem. Megfordulok, de nem látom az arcát, amit akkor, abban a pillanatban nem tartok furcsának. Nem látom az illetőt, de érzem őt, és az érzést amit ad, rögtön megfejtem ki az, hisz senki más nincs ilyen hatással rám. Hirtelen rám veti magát, átölel, de olyan szorosan, hogy egy pillanatra a lélegzetem is abbamarad. Betemeti arcát a nyakamba, s olyan közel húz magához, hogy érzem szívének lüktetését. Szeretlek.- bukik ki belőle, meleg lehelete csiklandozza a nyakam, ami ugyancsak emlékeztet valami távoli dologra. Nagyon szeretlek, szeretlek, szeretlek,...- és csak mondja és mondja, úgy hangzik, mint a megakadt felvétel, ami vissza-visszaugrál még az előző ponthoz. Olyan érzésem van, hogy már mindkettőnket én tartom, érzem, hogy a könnyek elkezdik fojtogatni a torkomat, ki akar jönni, ki akar törni. Átölelem őt, eddig tehetetlen karom azonnal körbefonják testét. S amíg ő ezt a szót ismételgeti, én - talán ennek hatására - keservesen kezdek el sírni. Mintha megállna az idő, elkezd minden sötétedni, mintha kiszállnék a testemből...
Nem tudom hol vagyok, talán kirándulnék? Az eget lesem, ahogy a nap szép lassan eltűnik a felhők mögött, valami vihar készülődhet. Az illat is olyan, tipikus eső előtti. Látom körülöttem az embereket, mégsem tudom kik ők, pedig érzem, hogy ismerem mindegyiket.

Közeledik felém az elmosódott alak, érzem, hogy akadozva veszem a levegőt. Azt nem tudom eldönteni, hogy a sírás miatt ilyen fura, megint az szorítja el a tüdőm vagy egyszerűen csak rosszul leszek. Talán tudom, érzem a tudatalattimban, hogy mi következik és fulladozok a vágy után. Odaér, szenvedélyesen megragad, érintése  teljesen feltölt, immár hevesebben veszem a levegőt.
A csók. Ahogy hozzáér a számhoz, egyszerűen belenyögök az övébe, miközben átkarolom a nyakát. Nem hagyjuk abba, mintha évekig csókolnánk a másikat, teljesen eggyé válunk. Érzem, hogy ennek így kell lennie, tudom, hogy ennek így kell lennie, mégis mélyről jövő sírás tőr rám, s miközben szenvedélyesen csókolózunk, a könnyeim potyognak. Annyira paradoxonnak tűnik ez az egész, hogy nevetni is elkezdek közben. Boldog vagyok..

Mikor kinyitom a szemem, még érzem a száját az enyémen, még látom magam előtt a körvonalát, de tudom, hogy csak álmodtam. Egy elefánt van a mellkasomon, legalábbis én úgy érzem, és annak ellenére, hogy előző este nem sírtam, az érzés az arcomon mégis olyan. Nehéz levegőt venni, mert emlékszem az álmomra, emlékszem rá, hogy az csak egy álom. Volt.

***

Könyvvel a kezemben várom a következő órámat. Kint borús, esős idő van, de kicsit se hangol ez le. Pusztán a megszokottnál sötétebbek a folyosók, a lámpák se úgy világítanak, ahogy szoktak. Suhanó árnyakat látok, akik feltehetőleg a dolgukra sietnek, de nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy nem tudom kivenni az alakjukat. Belepillantok a könyvembe: "Meg akarom érinteni, meg akarom érinteni a bőrét. Érezni finom illatát; érezni, ahogy a bőrünk összeér. Megcsókolni, simogatni, szeretni. A bőre, az a finom bőre, ami úgy vonz engem, akár egy mágnes. (...)" Ahogy a szemem futja a sorokat, kiráz a hideg, érzem, hogy libabőrös leszek. Felkapom a fejem, s egy szempárral találkozik a tekintetem. Habár nem beszélünk, mégis érzem a gondolatait, ami itt, még teljesen normálisnak tűnik. Heves léptekkel, szinte kétségbeesetten veti le magát mellém, s a fejét rögtön az ölembe hajtja. Lerakom a könyvet. Reflexszerűen érek hozzá arcához, egy belső hang szólongat, hogy nyugtassam meg. Amint ráteszem a kezem a fejére, felismerem Őt. Egészen elgyengült kézzel simogatni kezdem, ez őt azonnal szóra bírja. - Mióta elmentél... azóta minden nap veled álmodok...- 

Kinyitom a szemem. 

- 2015 ősz